A sivatag rózsája: barangolás Ománban

Ali, a tengerész, elindult Maszkat kikötőjéből. A hajója tele volt datolyával, tömjénnel és fűszerekkel. Egy viharos éjszakán, amikor kis híján zátonyra futottak, Ali ismeretlen, titokzatos alakot pillantott meg a fedélzeten. Megszólította az idegent. „Szindbád szelleme vagyok. Omán ereje a tengerben rejlik, de csak az marad erős, aki tiszteletben tartja a közösségét, és bátorsággal hajózik” – mondta a szellem, majd kisvártatva eltűnt Ali szeme elől. A férfi elgondolkodott a tanácson. A legénységgel megjavították a hajót, és továbbvitorláztak Zanzibárba. Ali jó üzleteket kötött, majd miután visszatért Maszkatba, megosztotta hasznát a közösséggel, hogy a kikötő és Omán tengeri hatalma tovább virágozzon. Fatima legendája (aki a tömjénfákat mentette meg rossz szándékú kereskedőktől, a sivatagba csalva őket) Aliéhoz hasonló, legalábbis a tanulság szempontjából. Ebben a példázatban nem a tenger, hanem a tömjén Omán lelke és jövője, márpedig „a lelkünket csak együtt óvhatjuk meg”.

Omán abszolút monarchia, szultanátus, az Ál Búszaídi-dinasztia 1749 óta van hatalmon. A helyiek identitása a szuverenitás és az ellenállás köré épül, amit a történelmi építmények (például az UNESCO világörökségi listáján szereplő, datolyapálma-liget közepén álló Bahla-erőd) és a kulturális narratívák is tükröznek. Utóbbira példa a jellegzetes dhow hajó, a függetlenség és a tengeri kereskedelem szimbóluma, amelyet a turizmusban is népszerűsítenek. De részben ide vezethető vissza, hogy Omán és a főváros Maszkat megőrizte autentikusságát például az építészet terén. Itt nincsenek „burdzskalifák”, mint a szomszédos Dubajban, nem mintha a kortárs iszlám építészetet a felhőkarcolók jelentenék. Ománban olyan, egyébként lenyűgöző épületek kötik össze a múltat a jelennel, mint a Kábúsz nagymecset, az Operaház vagy a Nemzeti Múzeum.

A büszkeség és a közösségbe vetett hit, na meg persze a hagyományok tisztelete határozottan megjelenik a mindennapokban, de nem harsogó módon. A szerénység a helyiek öltözködésében és kommunikációjában is tetten érhető, a történelemszemlélet viszont megint olyan terep, ahol a büszkeség uralkodik, leginkább akkor, ha a portugálok elűzése (1650) kerül terítékre. Ha viszont a 16–17. századi oszmán-török kor a téma, változik a narratíva, azt az időszakot ugyanis korlátozott befolyásnak tekintik, mivel az oszmánok itt nem hoztak létre tartós adminisztratív rendszert, mint például Irakban vagy Szíriában. Az angol befolyás időszakát (19–20. század) vegyesen ítélik meg. Az omániak egy része elismeri, hogy a brit szövetség stabilitást hozott, különösen a 19. században, amikor Omán tengeri pozíciója a kalóztámadások miatt ingatag volt, de a britek a 20. század jelentős részében már az ország elszigeteltségében játszottak jelentős szerepet, majd egy éles fordulat után a fellendülésben. Furcsa, mégis tipikus történet ez: a britek által támogatott Szaíd bin Tajmur szultán uralma alatt (1932–1970) Omán a régió legelmaradottabb országa volt. A modern technológia, például a rádió használata tilos volt, akárcsak az európai típusú cipő viselése, 99%-os volt az írástudatlanság, élt a rabszolgatartás intézménye, iskolák, utak, kórházak és orvosok sem voltak. A 20. századi középkornak Szaíd fia, Kábúsz bin Szaíd vetett véget, aki puccsal – és igen, brit segítséggel – átvette a hatalmat apjától.

Kábúsz szultánként szembesült a népességet sújtó betegségekkel, az írástudatlansággal és a szegénységgel. Első intézkedései között eltörölte apja korlátozásait, amnesztiát kínált a korábbi rezsim ellenzőinek – akik közül sokan visszatértek Ománba –, és felszámolta a klasszikus rabszolgaságot. A politikai rendszer centralizált maradt, de bevezettek olyan alapvető modern intézményeket, mint a Tanácsadó Testület és az Államtanács, igaz, ezek hatásköre korlátozott maradt. Kábúsz alapította az első egyetemeket és kórházakat, infrastrukturális fejlesztéseket indított, utakat és kikötőket építtetett. Volt honnan hová fejlődni: 1970-ben, amikor átvette a hatalmat, 12 kilométernyi köves út volt az országban. A modernizációhoz, a fejlesztésekhez az 1960-as évektől kitermelt kőolaj és földgáz biztosította a forrást, 1990-től azonban az ország tudatosan csökkenteni kezdte az olajfüggőséget a mezőgazdaság, a halászat és a kézműipar fejlesztésével, nyitott a külföldi befektetések előtt, és ami ennek a cikknek a szempontjából a legfontosabb: az elmúlt bő egy évtizedben jelentős beruházásokat tett a turisztikai infrastruktúrába – például repülőterek és szállodák fejlesztésébe. Kábúsz halála után 2020-ban Hajszam bin Tárik Ál Szaíd lett a szultán, aki folytatta a modernizációs politikát, még nagyobb hangsúlyt fektetve a gazdasági diverzifikációra és a nők szerepének növelésére. Lehetővé tette például, hogy a nők vezessenek, ami a térségben előremutató lépés. Mindezt azért fontos leírni, hogy az olvasó (az utazó) megértse, mit kínál Omán, és miért épp azt.

Az ország az utóbbi években a turizmus diverzifikációjával, infrastrukturális fejlesztésekkel és autentikus kulturális kínálattal emelkedett ki az Arab-öböl térségében. Az Egyesült Arab Emírségek mellett ez a másik ország a régióban, amely jelentősen növelte turistáinak számát.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                     Szöveg: Lipcsei Árpád

A teljes cikket (benne 15 topélménnyel, amelyek feledhetetlenné tehetik az utazást) keressétek a Hamu és Gyémánt magazin őszi lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.