Belső iránytű – amikor az utazás kreatív élménnyé válik

Mi történik, ha letérünk a kijelölt ösvényről, és arra haladunk, amerre a kíváncsiságunk hajt? Az utazás – ha hagyjuk – a kreativitásnak is teret enged: nemcsak új tájakat, de új gondolkodásmódokat, megoldásokat, önismereti utak nyomvonalait rajzolja fel bennünk. Hiszen az igazi kaland nem a térképen kezdődik, hanem ott, ahol egy belső hang elbizonytalanít, és mi mégis továbbmegyünk.

Pár nap múlva elutazom egy olyan városba, ahol még sosem jártam. Ilyenkor általában régi útikönyvek után kutatok a neten, a barátaimat, régi ismerősöket pedig mind arra kérem, hogy számoljanak be a tapasztalataikról, mert egy ideje azt érzem, hogy a gyorsan elérhető utazási tippek, hiába szólnak egy próféta magabiztosságával, félrevezetnek. Ha egy helyet kihagyhatatlanként írnak le, az többnyire annyit tesz: készülj fel a kígyózó sorokra, és ha türelmesen kivárod, hogy bejuss, a nap hátralévő részében másra jó eséllyel nem jut idő. Ekkor jön a kegyelemdöfés: fizetett hirdetésben ugrik fel a következő felhívással egy rámenősen kulcsszavazott cikk: fedezd fel Barcelona „hidden gem”-jeit! Napjaink digitális reprodukciójában számtalan kifejezés addig kopott, ameddig teljesen értelmét nem vesztette: a „hidden gem”, a rejtett kincs sem a felfedezés izgalmát, frusztrációját, örömét és a megnyugvást hozó hormonkoktélját jelenti többé, hanem azt, amit valaki annak szánt, hogy nagyobb forgalmat generáljon. Mintha a szavak, amelyek egykor jelentést hordoztak a kultúránk általam ismert tartományában, már semmit sem tükröznének abból, amit valaha kifejeztek. Rejtett kis kávézó, amelyet ötvenezer ember mentett le magának. Elhagyatott tengerpart a bensőségesség ígéretével, ahol tolonganak a kamerák előtt pózoló turisták. Ha követem a legnézettebb tartalmak instrukcióit, és az ajánlott irányba haladok, végül nem oda jutok, amit ígérnek. Ki van írva, hogy kút, de a piszoárra nyílik az ajtó. Duchamp-nak legalább volt humora.

Tavaly év végén betelt a pohár. Elővettem a kívánságlistámat, és megnéztem, mitől tartok annyira, hogy az alján maradjon – így a szilvesztert egyedül töltöttem. Rómában. Felkészülés közben írtam egy mentálhigiénés évfolyamtársamnak, akiről tudtam, hogy több évet élt az olasz fővárosban. Ez – ahogyan mindig –, most is garanciának tűnt arra, hogy a segítségével ki fogom tudni kerülni a csapdákat, ám a válaszának lényege az volt, hogy bárhová megyek, és bármit eszem, biztosan jó lesz. Ennél azért többre számítottam. Adott pár tippet, de inkább olyanokat, mint hogy menjek el az Aventinus-dombra, mert szerinte nagyon hangulatosak ott a narancsfák. Oké, tulajdonképpen már úgyis van egy listám, legyenek rajta a narancsfák is. Miután megérkeztem Rómába, a dombon fölfelé, a decemberi nap irányába sétálva láttam, hogy emberek tiszteletteljes sorban állnak. Közelebbről vettem csak észre, hogy itt semmit sem osztanak, az emberek arra várnak, hogy benézhessenek és képet készíthessenek arról a híres látványról, amely a Máltai Lovagrend kapujának kulcslyukán keresztül bontakozik ki. Megszámoltam: éppen száztizen voltak. Ahogy írom mindezt, értem meg, mennyire jellegzetes képe ez az életemnek, de akkor csak az útelágazás előtti szélcsendet éreztem. Tanakodtam: vagy én is beállok a sorba az ígéretért – és mire a lyukhoz érek, lemegy a nap –, vagy továbbsétálok abban a reményben, hogy valahol előttem is feltárja magát valami hasonlóan nagy hatású látvány. Esélytelen, gondoltam, hogy kibírjam a sort fegyelemmel, inkább továbbálltam.

Ekkor egyszerre volt jelen bennem a kívülállás részegítő érzése, a szomorúság, hogy lemaradok valamiről, amiben mások részesülnek, ugyanakkor egy olyan érzés is, hogy annyira talán mégsem egyedi az élmény, ha a sor azóta is csak nő, amióta megláttam.

Nem attól lesz inspiráló az utazás, hogy azt csinálom, amit mások, hiszen a „hidden gem” lényege, hogy a kincs „hidden”, vagyis el van rejtve. A kincs azért kincs, mert érték, és nincs szem előtt, mint a galambok közé dobott kenyérhéj.

Ha az utazásélményeimre gondolok, számomra a „hidden gem” nem egy közkinccsé vált, agyonlátogatott hely, ahol a tömeg transzállapotban tapos egymáson, és ahol könnyen becsapják az embert, hanem olyan hely, ahol hasonló gondolkodású emberek között lenni természetes és jó érzés, ahol pozitív, gazdagító élmények születnek. Ahol biztonságban érzem magam, szinte otthon, és valami egyedit, személyeset kapok – a valódi kapcsolódás élményét. De egy utazás transzformatív, kreatív erőforrásokat felkorbácsoló, inspiráló jellegét nem is a helyek megtalálása adja. Rájöttem, hogy valójában nem a hely rejtett előttem, hanem az a képesség, ahogyan rá tudok nézni.

Szöveg: Dávid Máté

Folytatás a Hamu és Gyémánt magazinban!