Humorban sült pogácsa – Lackfi János esszéje a humorérzékről
Van, ahol a porcelánt adják tovább, és van, ahol a szavakat: a humor is lehet családi örökség, amely mélyen a DNS-ünkbe van kódolva. Lackfi János esszéjében azt idézi fel, hogyan váltak édesapja játékos szótorzításai időtlen relikviává – olyan nyelvi kincsekké, amelyekből egész életművének leleményessége sarjad.
Minden családnak saját humora van. Nem irigylem az olyan családot, amelynek nincs humora. Apám szerette kicifrázni a szavakat, a gombócot talán egy gyerekszáj alapján „gombohócnak” becézte. Hol a papuszod? – hangzott a génmódosított kérdés, és a kedélyes szószörnyecske nyilvánvalóan a „mamusz” és a „papucs” keresztezéséből született. Vajon miért nem lett „mamucs”? A cipő hangátvetéssel „picővé” alakult, kicsissé változott, rögtön jobban passzolt a gyereklábra. A gyümölcsös láda Hans Fallada volt, és nyammogtunk Herbert (von) karaján. A csavargás csavargyározás, a puska menetrendszerűen apuskává vagy pampuskává alakult, és az egyik evőeszközről gyakorta kiderült, hogy csatornázható, vagyis kanális. A mai napig felfedezem, hogy hét éve halott apám zárvánnyá kövült szóalkotásait használom, amelyek egynémelyiket az idő mélységes mélyéről hozta, generációk adogatták ezeket kézről kézre. Más részüket ő ragasztgatta, hegesztgette műgonddal, köznapi használatra. Tedd el, fiam, jó lesz az még valamire. El is tettem, jó is lett.
Szégyenlősen hamiskás mosollyal hekkelte meg a létező szólásokat, vagy alkalmazta a tréfásabbakat: itt a kezem, nem disznóláb… Boroszlóig látni rajta… erős, mint a sörecet… ha nem vagyok vindisgréc… Nem vicceskedett lépten-nyomon, de voltak kötelező poénjai, mindig köszönte a véndöglátást. Évek óta küzdött a rákkal, amikor náluk jártunk, én meg búcsúzóban ezt a tőle származó szellemességet dünnyögtem önkéntelenül, ám rögvest a torkomon akadt. Ott és akkor kegyetlenül hangzott.
Abszurd szóvicc-gyárosi hevületemmel nem is tudtam, hogy nyílt kapukat döngetek. Kimaradt a L’art pour l’art társaság korai tevékenysége, például a később „rongyosra” pörgetett Vak tyúk is talál szöget. Egyetemi oktatóként már feladtam „kötelező nézeménynek” például Laártól Csirke urat, a tyúkembert, aki „a Irdatlan bácsiról” meg a kicsi, nagy és közepesebbecske gyerekek ártatlan testére rászívódó joghézagról adott elő, világegyetemi szinten. Az íze végett magam is bőven fűszereztem óráimat „hollószínházas” idézetekkel, csak hogy el ne hagyhassák a felsőoktatást „a kisssz drágák” nonszensz-alapműveltség nélkül.
Az angol humor klasszikusait későn ismertem meg, torzító közegen keresztül. A Gyalog galopp legjobb tíz-tizenöt poénját irodalmi nemzedéktársaim számtalanszor citálták, így aztán csalódás volt VHS-en végignézni a filmet, mert nem ért semmi meglepetés. Szüleimnél lakva, a megroggyanó szocializmus kései éveiben családi esemény volt a Hofi-kabarékat hallgatni, úszósapkás, biligyári (vagy diligyári?) figurája a mai napig ott áll képzeletbeli humorpanteonomban, előkelő helyen.
Szöveg: Lackfi János
A teljes cikket keressétek a Hamu és Gyémánt magazin őszi lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.
Olvasd el ezt is!