5 sokkoló film, amelyről a nézők felháborodva vonultak ki

Darren Aronofsky filmje mára klasszikussá vált, de ez nem változtat azon, hogy rengetegen a mai napig csak egyszer voltak hajlandók végignézni. A rendező Hubert Selby Jr. regényéből készítette az adaptációt, a főbb szerepekben pedig Jared Leto, Jennifer Connelly, Ellen Burstyn és Marlon Wayans látható. A közel kétórás érzelmi hullámvasút annyira szélsőségesnek bizonyult a korabeli amerikai minősítési rendszer szemében, hogy a film NC-17 besorolást kapott, vagyis az Egyesült Államokban 17 éven aluliaknak egyáltalán nem ajánlották, még szülői kísérettel sem. Aronofsky ez ellen fellebbezett, végül pedig a filmet unrated, azaz hivatalos korhatár-besorolás nélküli változatban mutatták be. Ez jól mutatja, mennyire keménynek számított már a maga korában is. A film nem horror, mégis sokan szinte horrorként emlékeznek rá, mert olyan kíméletlenül beszél a függőségről, a testi-lelki leépülésről és az álmok széthullásáról, hogy abból szinte lehetetlen sértetlenül kijönni.

Gaspar Noé filmje máig az egyik legismertebb példa arra, amikor egy vetítésből majdnem közösségi lincshangulat lett. A rendező Vincent Casselt, Monica Belluccit és Albert Dupontelt állította a történet középpontjába, de a film körüli diskurzust a brutális forma és a még brutálisabb jelenetek uralták. A cannes-i premier után a nemzetközi sajtó sokat írt arról, hogy nézők távoztak a vetítésről, mások felháborodtak, a reakció pedig kifejezetten ellenséges volt, ami részben a hírhedten hosszú erőszakjelenetnek, részben a film szándékosan kizökkentő szerkezetének szólt. Noé ráadásul úgy építette fel az egészet, hogy a kamera mozgása, a hanghasználat és az időkezelés egyaránt nyomasztó, szinte támadó élménnyé váljon.

Darren Aronofsky 2017-es filmje tipikusan az az alkotás, amelynél a nézők és a kritikusok egy része szinte teljesen más mozit látott. Jennifer Lawrence és Javier Bardem játssza a központi párost, a mellékszerepekben pedig többek között Ed Harris és Michelle Pfeiffer is feltűnik. A bemutató után gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem a hagyományos értelemben vett közönségfilm: sokan kivonultak róla, mások dühösen reagáltak, és a CinemaScore-nál F osztályzatot kapott, ami az amerikai közönségmérésekben gyakorlatilag a lehető legrosszabb nézői visszajelzésnek számít. A felháborodás részben abból fakadt, hogy a nézők egy része pszichológiai horrort vagy sztárszereplős thrillert várt, Aronofsky viszont egy egyre kaotikusabb, szimbolikus és vallási jelentésekkel terhelt rémálmot forgatott. Az ilyen típusú allegorikus filmeknél gyakori, hogy valakit lenyűgöznek, másból pedig azonnali elutasítást váltanak ki, de az anyám! még ebben a mezőnyben is kirívó volt. Sokan nem azért hagyták ott, mert unalmasnak találták, hanem mert úgy érezték, a film tudatosan rombolja szét a kapaszkodóikat, és közben egyre agresszívebben támadja az érzékeiket.

Ari Aster első nagyjátékfilmje első pillantásra akár egy hagyományos családi horrornak is tűnhet, valójában azonban sokkal inkább egy gyászba, bűntudatba és lelki szétesésbe süllyedő família története. A film központi alakja Toni Collette, mellette Gabriel Byrne, Alex Wolff és Milly Shapiro játszik fontos szerepet, a közönségreakciók pedig nagyon hamar jelezték, hogy itt valami szokatlanul nyers és megterhelő filmről van szó. Sokan azért viselték nehezen, mert a film nem az olcsó ijesztgetésre épít, hanem lassan, könyörtelenül teszi egyre elviselhetetlenebbé a feszültséget. Ettől válik igazán nyomasztóvá, és ettől marad meg sokáig az emberben. Az Örökség pontosan megmutatja, hogy a nézők nem pusztán a vértől vagy az explicit brutalitástól tudnak kiborulni; bőven elég egy nyomasztó történet és egy rendező, aki nem fél minden pillanatban mélyebbre és mélyebbre ásni az emberi pszichében.

Lars von Trier nem arról híres, hogy különösebben óvatosan bánna a közönséggel, de A ház, amit Jack épített még az ő pályáján belül is kiemelkedően heves reakciókat váltott ki. A film főszereplője Matt Dillon, mellette többek között Uma Thurman, Bruno Ganz és Sofie Gråbøl is feltűnik, a történet pedig egy sorozatgyilkos torz önértelmezését követi. A cannes-i vetítés után a beszámolók szerint több tucat, egyes értesülések szerint nagyjából száz néző is kivonult, miközben mások épp azt dicsérték, mennyire végletes és következetes a film. A felháborodás egyik oka az volt, hogy von Trier nem pusztán erőszakot mutat, hanem hideg, ironikus és időnként provokatívan játékos hangon beszél kínzásról, gyilkosságokról és az emberi elme teljes felbomlásáról. Ez sok néző számára még nyugtalanítóbbnak hatott, mint maga a brutalitás.