A történet középpontjában egy amerikai történész áll, aki Kínában olyan elképesztő nyomokra bukkan, amelyek teljesen átírnák a 20. századi világtörténelmet. A sztori egyre vadabb állításokra épül: Mao Ce-tungnak állítólag volt egy ikertestvére, aki Chicagóban élt, kapcsolatban állt a maffiával, majd a hosszú menetelés idején, vagyis a kínai kommunisták 1934 és 1935 közötti, legendássá vált visszavonulása során helyet cserélt vele. A film később odáig megy, hogy a „valódi” Mao nem is halt meg 1976-ban, hanem buddhista szerzetesként élt tovább, sőt paranormális képességekkel is felruházzák.
Az alkotás ereje éppen abban állt, hogy nem látványos technikai trükkökkel próbálta megtéveszteni a közönséget, hanem a jól ismert dokumentumfilmes kliséket használta fel. Angolul megszólaló szereplők, alámondásos megszólalások, hitelesnek tűnő fekete-fehér fotók és következetesen felépített narráció tartotta egyben a teljesen abszurd történetet.
A csavar pedig a végén érkezik meg igazán egyértelműen. Az utolsó felirat közli a nézővel, hogy abból, amit látott, egyetlen szó sem igaz, az egész csak kísérlet volt. A készítők nyíltan ki is mondják, hogy azt akarták bizonyítani: még a legképtelenebb állítás is elfogadhatónak tűnhet, ha megfelelő csomagolást kap. Ez a gesztus utólag egyszerre vicces és kellemetlen, mert a film pontosan arra világított rá, milyen könnyen működésbe lép bennünk a kritika nélküli elfogadás, ha a forma ismerős és magabiztos.
A megtévesztés annyira jól sikerült, hogy a filmet sokan komolyan vették, vagy legalábbis meglepően sokáig nem kezdtek gyanakodni. A televíziós bemutató után még Szabó István is elismerte, hogy viszonylag későn esett le neki, hogy átverésről van szó. Az Az igazi Mao ráadásul elismeréseket is kapott, többek között díjazták a Magyar Filmhéten, és külföldi fesztiválokon is bemutatták.
Olvasd el ezt is!