​A kismadár, aki kirepült a fészekből – Kim Corbisier, a drámai sorsú festőtehetség

Kapronczai Erika filmjében keverednek a lányhoz közel állók – mesterek, kurátorok, művészettörténészek, barátok, alkotótársak, rokonok – megszólalásai; a rendező saját Kim-felvételei; Tóth Marcsi Kim-felvételei; valamint a Kim által rögzített hol angolul, hol franciául, hol magyarul beszélő videók, melyek visszanyúlnak a korábbi évekbe is. Az ecset mellett ugyanis a kamera volt a tragikus sorsú művész másik állandó társa; életét folyamatosan dokumentálta, narrálta, kísérletezett a mozgókép adta lehetőségekkel. Másokat is inspirált sajátos kisugárzása, jelenléte, amatőr színészként, performerként is kapott felkéréseket, a pesti művészközösség tagjai − és az éjszakai élet figurái − jól ismerték alakját.

​„Ne mondd meg nekem, milyen vagyok, amikor én sem tudom”

Pár éve − mikor először hallottam sztoriját − egy ismerősöm úgy jellemezte őt, mint „a magyar Edie Sedgwick, akiből budapesti mítosz lett, hogy együtt éljen a hetedik kerületi péntek esténk kiábrándult pillanataival”, majd hozzátette, hogy „nagyon intenzív embernek tűnt, akiért már nem is mersz rajongani”. Ám ő nem csak egy állandó figyelemre és szeretetre vágyó, maga körül perzselő, a káoszban uralkodó, eufóriát hajkurászó kis színesruhás hercegnő volt: tehetsége, kíváncsi lelkesedése, érzékenysége, egyedi asszociációs láncokat alkotó képessége átsütött bármin, amihez fogott.

Különleges lénye a fantázia és a valóság közötti határvonalon oly könnyedén lépett, lebegett át, mintha folyamatosan ott egyensúlyozott volna.

​„Jobbra dőlsz, vagy balra dőlsz, ez egy játék”

Kapronczai a lány utolsó hónapjaiban találkozott vele, amikor már élet és halál között lebegett, és „mindkét oldal rángatta őt”. 2011. novemberében beszéltek először, a rendező készülő filmjének főszerepe kapcsán. Kim ekkor töltötte be a 26-ik életévét, és pont Bécsbe utazott Kelet-Közép-Európa egyik legjelentősebb művészeti díjának, a STRABAG-nak a kitüntetettjeként, ahol nagyszabású önálló kiállítás, majd azt követő kéthónapos művészeti rezidencia várt rá. Ekkor azonban már mély szakadék felett kapaszkodott: súlyos metadonfüggőséggel küzdött.

A rendezőnő ezért nem sokkal később kitalálta, hogy forgassanak inkább a szerekről való leszokásáról, mindezzel inspirálva őt a – többszöri próbálkozásra sem sikeres – elvonóra.

Kim attól félt, ott bent nem tud majd festeni – bár ebben az időszakban egyébként is nehezen ragadott ecsetet. A tervezett filmet nem tudták befejezni, Kim alig négy hónappal megismerkedésük után, 2012. március 18-án egy harmadik emeleti erkélyről történő kizuhanás következtében meghalt. Halála – és munkássága – akkor meglepően kevés nyilvánosságot kapott, de Jónás Tamás költő például így búcsúztatta.

A rendezőnő közel 8 évvel az eset után nyúlt újra a témához, kellő távolságot szerezve a megrázó történtektől.

​„I will be bigger than Picasso” (Nagyobb leszek mint Picasso)

Az ingatag lábakon álló fiatal tehetség bécsi kiállításának megnyitóját még sikeresen végigvitte, ezután kezdtek végleg kicsúszni a kezei közül a dolgok. Rezidens műtermét összetörve találták: a film megszólalói alapján két verőlegény állított be hozzá, hogy pénzt zsaroljanak ki tőle, később 5000 eurós számlát csinált egy hotelben – így a programból hazaküldték. Kim előszeretettel hangsúlyozta ebben az időben, hogy mennyire sikeres, és csak úgy „dőlnek a milliók” a képeiért. Egész életében Amy Winhouse-hoz és Janis Joplinhoz hasonlította magát, és a „sztárság” neki is jól állt: szerette a kamera, és az egyébként kislányos alkatú, sebezhető jelenség lehengerlő bombázóként vonult például a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon Pálfi GyörgyNem vagyok a barátod című filmjének bemutatóján. Egyszerre volt érzéki, szenvedélyes nő, és szárnyaszegett, törékeny kismadár, aki némely szituációban 10, máskor 30, esetenként 60 évesként reagált.

Vagy ahogy Halász András, egykori mestere mondat róla:

Nagyon szép is tudott lenni, és nagyon csúnya is.

Kim a Képzőművészeti Egyetemen 2010-ben diplomázott. Halász tanári hitvallása szerint a „nagyravágyást támogatta, fuvaroslovakat nem akart látni". Ahogy egy korábbi interjúban is nyilatkozta oktatási módszeréről a világjáró, az osztályozást, differenciálást különösen elítélő tanár:

Én azt gondoltam, igen, szabad inni a műteremben, szabad csókolózni, ott éljenek, ha akarnak fessenek, ha nem, akkor üljenek le és olvassanak. Ha meg az se megy, akkor menjenek haza.

​„Szívét, lelkét, külsejét is beleadta a képekbe”

Kim beleillett a mestere által idealizált képbe, nem érdekelte Rembrandt és Picasso, ösztönösen, zsigerből festett, rávetve aktuális pszichikai, érzelmi állapotait a képekre −amiből volt bőven, szélsőségeivel, hatalmas amplitúdóival. Néha eszeveszett tempóban alkotott („In one day I make one picture”, azaz „egy nap alatt elkészítek egy képet"), ahogy az életet is habzsolta, máskor elakadt, kétségbeesett, darabjaira hullott.

A szokásoshoz képest sokkal hamarabb mutatkoztak meg kiforrott stílusjegyei, KIM-sége.

Ilyenek az úgynevezett „félbehagyott” képei, melyek a fényképek alapján készült ceruzarajz és az aprólékosan megfestett részletek kettőséből állnak. Mintha az intellektus és az érzelmek elegye testesülne meg e dualitásban.

A „befejezetlenség”, a hiány okára számtalan magyarázat születhet. Lehet annak a jele, hogy nincs meg az alapvető létbiztonsága ahhoz, hogy befejezze a műveket, de az is lehet, hogy előre érezte sorsát, ideje végességét. Muladi Brigitta szerint − aki akkoriban a Kimet hamar a szárnyai alá vevő és őt azóta is képviselő galéria, az INDA művészeti vezetője volt – a világban uralkodó, mindenre kiterjedő befejezetlenséget fejezik ki ezek a művek. A szétcsúszás jelei, vagy a fontos részletekre való figyelemfelhívás? Bár a film végső verziójából kimaradt, de a vetítés utáni beszélgetésen Ongjerth Dániel szakmai konzulenstől megtudtuk, hogy talán Andrási Gábor művészettörténész, kurátor állt a legközelebb a valósághoz azzal a meglátásával, hogy a pszichés megpróbáltatásokkal is küzdő Kim valószínűleg mániás periódusában minél többet, minél intenzívebben akart alkotni, ezért alakulhatott ki nála a „kihagyásos”, csak bizonyos részeket megfestő sajátos stílus.

​„Festenem kell”

Andrási mondta róla azt is, hogy − főleg későbbi, a bécsi kiállításra készülő – munkáit korához szokatlan „kraft és elengedettség” jellemezte, túlgondolás és óvatoskodás nélkül. Nevezhetjük ezeket a képeket zaklatottnak, kilátástalannak, az egyre inkább talajt vesztett psziché szárnyalásának, mások szerint ezek az igazi remekművek. Már huszonévesen kései műveket festett, és megjelent nála az úgynevezett „bad painting”.

Gyakran improvizált, életének hullámzó állapotai pedig szó szerint végigkövethetőek alkotásain: volt, amikor nem bírta el a nála nagyobb vásznait, és azokat a földön húzta végig.

Festményeinek alapját általában egy-egy fénykép alkotta, sokszor kedélyes utcai életképek Párizsból, Brüsszelből vagy épp Budapestről, hétköznapi alakokkal, sétálókkal, bevásárlókkal, utcaseprőkkel, kukásokkal, és főként: családokkal. Számos művén ő maga is megjelent. Gyakran festett egymásra több képet, mintha különböző jeleneteket komponált volna össze. Halász mondta róla, hogy festészetében is megjelenik a filmes látásmód, mintha instruálta volna képeinek szereplőit. Jellemzőek a visszanéző, átható tekintetek, melyek mintha a megfigyelőt vizslatnák, szinte kérdőre vonva őt.

„Life is not serious” (Az élet nem komoly)

A 85 perces film az utolsó harmadában jut el a miértekig, a háttérben húzódó traumákig − pont úgy, ahogy maga a rendező is egyre mélyebbre ásta magát a „fecskekirálynő” történetébe, nem kisebb kihívás elé állítva magát, mintsem a lány családtörténetének felkutatása. Kim Belgiumban született 1985-ben, még egy éves sem volt, amikor édesanyja állítólagos öngyilkosságot követett el. Máig tisztázatlan foglakozású, jóval idősebb, tehetős édesapja ekkor már kapcsolatban állt az akkoriban Brüsszelben dolgozó Ibolyával, akire a vérszerinti anyaként kezdtek hivatkozni a kislány előtt is, eltiltva a valódi nagymamát unokája látogatásától.

Kim 9 éves volt, amikor ők hárman váratlan hirtelenséggel a magyarországi Nagyvenyimbe költöztek. A lány édesapja egy éven belül szintén elhunyt, Ibolya nevelte tovább a lassan felcseperedő lányt. 18 éves volt, amikor a valódi nagymama felbukkant, és Kim – számára megbocsáthatatlanul és feldolgozhatatlanul későn – szembesült sorsával. A nagymama feltehetőleg távol-keleti ősökkel rendelkezett, de hogy ez kínai, koreai, indonéz esetleg filippínó, soha nem derült ki. Kim párszor kiutazott hozzá, a rendező elmondása szerint nem többször mint 5-8 alkalommal.

„Ahhoz, hogy halhatatlanok legyünk, először meg kell halni”

Meg lehetett volna-e menteni Kimet? „Meg lehet-e menteni valakit saját magától?” – teszi fel a kérdést Tóth Marcsi a filmben. A megszólalók többségének álláspontja szerint aligha. Utolsó hónapjaiban kapcsolatai szétrobbantak, művészete lehanyatlott, és egyáltalán nem működött együtt az orvosokkal a kitisztulás érdekében. A rehabilitációs központokból vagy elküldték kevés akarata miatt, vagy ő maga szökött meg, hogy folytassa baljós kimenetelű, szerek hatása alatt véghezvitt ámokfutását. Megesett, hogy eltűnt Brüsszelben, majd egy hajléktalanszállón kötött ki iratok és pénz nélkül – úgy kellett őt hazahozni.

Hajtotta a szeretetet, ragaszkodott és függött.

Egyedül Sebő Ferenc rendező veti fel a filmben a valódi támogató környezet hiányát, s hibáztatja többek közt önmagát is. Az, hogy halála szándékos döntés, vagy egy vakmerő játékból fakadó véletlen következménye volt-e, nem tudjuk. Egyik emblematikus videójában Kim arról beszél, hogy szeretne létrehozni valamit, ami másoknak boldogságot ad, valami újat teremteni, ami történelmet ír. Ha így nézzük, ez sikerült is neki.

Tavaly Berlinben nyílt nagyszabású kiállítása a 11_11 közreműködésével, december 2-án Brüsszelben nyílik egy, jövőre pedig egy budapesti van tervben. Művei talán végre elfoglalják méltó helyüket a kánonban, két képe most bekerül a Ludwig Múzeum, egy pedig a Nemzeti Galéria képtárába. Kapronczai hiánypótló alkotása szintén sokat tesz ehhez – remélhetőleg elindítja életművének szakmai feldolgozását, és a munkásságáról szóló érdemi párbeszédet.

Az alcímként kiemelt idézetek a KIM című dokumentumfilmben hangzottak el Kim Corbisiertől, Pálfi Györgytől, Muladi Brigittától és Halász Andrástól.