Aki tudta, hogyan kell nézni: Keleti Éva emlékére

Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva mélyen egymás szemébe néznek. Gobbi Hilda autójával megáll egy cigiszünetre, előtte a robbantásra ítélt Nemzeti Színházból kimentett iratok hevernek a fűben. Darvas Iván néhány nappal a letartóztatása előtt egy szamárháton mosolyog. Páger Antal a kutyáját hívja. Sinkovits Imre a levegőbe szökken. Törőcsik Mari fára mászik. Ha lehunyjuk a szemünket, ezek és ezekhez hasonló képek villannak föl előttünk, amikor Keleti Éva munkásságára gondolunk. Olyan képek, amiket sosem láttunk volna, ha nincs egy fotográfus, aki páratlan látásmódjának, kíváncsiságának, emberszeretetének és tapintatosságának köszönhetően kiérdemli a magyar művészszcéna meghatározó alakjainak teljes bizalmát és tiszteletét. Ahogy Szegő György fogalmazott róla: „A »külső« világot Éva képcsinálással, empátiájával »belső képpé« interiorizálja.” Talán ez fordítva is igaz: alanyainak belső világát tette külsőleg is láthatóvá.  

Keleti Éva 1931. augusztus 18-án született Budapesten. Gyerekként zongorázott és balettozott, majd 1949-től az ELTE Természettudományi Karának fizika-kémia szakán tanult, hogy vegyészmérnök lehessen belőle. Jelentkezett azonban egy fotós tanfolyamra is, ahol olyan meghatározó mesterektől tanulhatott, mint Langer Klára, Reismann Marian és Vadas Ernő. A képzést öt másik nővel együtt kezdte meg, ám végül csak ő fejezte be, és időközben azt is eldöntötte, hogy pályát módosít, fotózással fog foglalkozni.  

Első fényképezőgépét – egy tükörreflexes Rolleiflexet – huszadik születésnapjára kapta Langer Klárától. Az első elkattintott képkocka egy szabadtéren zajló iskolai tornaórát örökített meg, amelyet Kertész Alice olimpiai bajnok tornász vezetett. Ez a kép lett egyúttal első publikált munkája is: 1952-ben jelent meg az akkori Szabad Népben.  

1954 tavaszán elkísérte egyik operatőr barátnőjét a Mosoly cukrászdába, ahol annak több kollégájával találkoztak. Köztük volt a végzős operatőr, Mátray Mihály is. Az est végén az egyik fiú tréfásan megkérdezte: „Misi, miért nem veszed el Évát?” Válaszul Mátray egy cédulára felírta: „1954. december 31-éig feleségül veszem Keleti Évát”. Néhány héttel később az Ernst Múzeumban, egy kiállításon véletlenül összefutottak, majd a moziban megnézték együtt a Szürke fény című filmet. December 31-ig aztán tényleg megtartották az esküvőt, amit 61 évig tartó házasság követett. 

Az 1950-es évek közepétől az MTI munkatársaként dolgozott, ahol két évtizeden át a magyar sajtó egyik legmegbízhatóbb és legérzékenyebb fotóriportere volt. E korszakban készült képei a mindennapi élet, a városi tér, a társadalmi események és a művészeti szcéna természetes metszéspontjait rögzítették. Már a kezdeti években visszatükröződött képeiről az a látásmód, amely később védjegyévé vált: a pillanat iránti nyitottság és a kompozíció belső rendje közötti finom egyensúly. 

Idővel a színház és az előadóművészet különös hangsúllyal jelent meg munkásságában. Keleti Éva meglátta és megragadta az előadások lényegét: a szerep és a személy közötti feszültséget, a mozdulat sűrűségét, a tekintet koncentrációját.

– hangsúlyozta ki 2017-ben a Hamu és Gyémántnak adott interjújában.  

A 20. század nagy ikonjai hús-vér emberekként, intim közelségből jelentek meg képein – épp ezért érezhetjük azt, hogy ezeket a fotókat a művészetre érzékeny emberek kollektív tudatára exponálták rá. 2010-ben a Hamu és Gyémánt egyik cikkében Závada Pál fejtette ki Keleti Éva Ruttkai Éváról készült fotói kapcsán, hogyan sikerült elkészítenie ezeket az egyedülálló felvételeket: „a kitartó, pontos figyelem, az empátia és a hűség hatalmazza föl arra, hogy a színésznő szerepbéli és szerepeken túli intim pillanatainak is tanúja és megörökítője merjen lenni”.  

1976-ban a Press Institute felkérésére Indiában tartott sajtófotó‑oktatást, emellett tanított a Magyar és a Nemzetközi Újságíró Iskolában is. 1990-ben alapító tagja lett a Magyar Fotóriporterek Társaságának (korábban Magyar Fotóriporterek Kamarája), 1997-től pedig elnöke. A 2000-es évek elejétől az MTI-nél a nemzeti hírügynökség archívumából válogatott anyagokat, és szerkesztette a Riportművészet című fotóalbum-sorozatot. Több alkalommal tagja volt a World Press Photo és az Interpress Photo zsűrijének, 2015-től pedig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének tiszteletbeli elnöke lett. Évekig tartó pihenő után 2017-ben újra kedvet kapott a fotózáshoz, akkor azt nyilatkozta nekünk:

Ma már tudjuk, hogy meg is örökítette: olykor digitális géppel vagy épp telefonnal. Hat évtizedes életművét a Műcsarnok 2019 végén és 2020 elején Élet/Kép címmel rendezett retrospektív kiállításán mutatták be. 2023-ban az MTVA Fotóarchívum anyagából készült, Amit még nem láttatok… – Keleti Éva című tárlat az Aranytíz Kultúrházban volt látható, 2024-ben pedig életműkiállítása a bécsi Collegium Hungaricumban is megtekinthetővé vált, kiegészülve az osztrák fővároshoz kötődő felvételekkel. 2025-ben Szubjektív címmel láthatta a közönség a 2022-2023-ban készült színészportréiból összeállított kiállítást a hódmezővásárhelyi Alföldi Galériában.  

Keleti Éva 95. életévében, 2026. február 6-án halt meg. Azt mondták rá, ő a magyar fotográfia nagyasszonya, ezzel azonban nem értett egyet. „Nagyon bosszant és zavar, én egyáltalán nem vagyok ilyen típus! Ugyanolyan fotós vagyok, mint a többiek.” Sok mindenben igaza volt, de ezen örömmel elvitatkoznánk még vele. Helyette azonban lehunyjuk a szemünket, és miközben a képeire gondolunk, felidézzük Kunt Ernő versét:  

„Az ember néha képpé válik. 
Hátha így rátalálhat a másik, 
aki tudja, hogyan kell őt nézni, 
ki látni tud és nem beszélni, 
akinek tekintete varázsol, 
aki kiszabadítja a képből 
azt kit ábrázol. 

Az ember néha képpé válik… 
… vagy várja csak, 
hogy egyszer majd azzá válik, 
hogy történik valami végre vele: 
egy képbe emeli valaki 
megváltó keze…”