Háromórás hajsza üresjárat nélkül – kritika az Egyik csata a másik után című filmről

Paul Thomas Anderson korunk egyik legkiforrottabb stílusú rendezője, sokan mégsem ismerik a nevét. Ez több okra is visszavezethető: egyrészt közel három évtizedes karrierje alatt sosem rendezett blockbustert és közönségfilmet, másrészt eredeti ötleteit legtöbbször olyan szerzői alkotásokban dolgozza fel, amelyek eposzi hosszúságúak, lassabb tempójúak és több szálon futnak – azaz igazán megdolgoztatják a nézőt.

Az 55 éves direktor munkássága műfajilag sem igazán behatárolható: készített már fura romantikus filmtől (Kótyagos szerelem) kezdve történelmi drámákon át (Vérző olaj, Fantomszál) a ’70-es évek amerikai báját megidéző hangulatmoziig (Licorice Pizza) sok mindent. Legfrissebb műve egy új zsánert is behoz a képbe: az Egyik csata a másik után amellett, hogy egy monumentális thriller-kalandfilm, illetve érzéki családi dráma, könnyedén nevezhető vígjátéknak is – pedig a történet rövid leírása nem erre enged következtetni.

A film Bobot (Leonardo DiCaprio), egy hajdani forradalmárt követi nyomon, aki már hosszú ideje a világ zaja elől elvonultan él, ám amikor egyetlen lányának (Chase Infiniti) élete veszélybe kerül, kénytelen újra szembenézni múltja árnyaival. Régi szövetségesei ismét menedéket jelentenek, ugyanakkor egykori ellenségei (élükön a Sean Penn által alakított Lockjaw ezredessel) is feltűnnek. A történet alapját Thomas Pynchon Vineland című novellája adta, amelyet Anderson teljesen a saját képére formált.

Figyelemre méltó sztori ide, neves színészek oda, elsőre elrettentőnek hathat, hogy a film közel háromórás (egész pontosan 165 perces), de a nyitójelenet azonnal feledteti velünk az esetleges kezdeti kételyeinket. A filmet amúgy végigkísérő sejtelmes zongorajáték (a Vérző olaj és a Fantomszál után ismét Jonny Greenwood zenéje) és a mozgalmas kameramozgások már itt arra utalnak, hogy egy feszültséggel teli, kaotikus történetbe csöppentünk bele, ahonnan az utolsó snittig nem lesz kiszállás. A következő jelenetek csak még tovább erősítik ezt az érzetet, így könnyű hamar ráhangolódni a film tempójára. Anderson később sem ereszti el a kezünket: a pörgősebb, akcióval teli képsorok után képes megnyugodni, ilyenkor egy-egy lassabb ritmusú, intimebb párbeszédet vagy beállítást kapunk. Ezek a hosszabb jelenetek tökéletesen alkalmasak némi helyzetkomikum beillesztésére, de arra is, hogy alaposan megismerjük karaktereink lelki sérüléseit és motivációit.

A fő humorforrás maga a főszereplőnk, Bob, aki bár forradalmár, nem éppen a legbátrabb és leghatározottabb fajta. DiCaprio számára már láthatóan zsigerből jön ez a fajta színészet: Tarantino 2019-es Volt egyszer egy... Hollywoodja után a Ne nézz fel! és a Megfojtott virágok című filmekben is az ittenihez hasonló sodródó, bizonytalan, szinte karikatúrába hajló karaktert játszik. Finom, visszafogott alakítása megmutatja, miért a 21. század egyik legnagyobb színésze – ugyanakkor az is igaz, hogy sokaknak idegesítő lehet az akcióhősök minden sztereotípiáját nélkülöző, gyakran szerencsétlenkedő Bob. Egy biztos: ha őt maszkulinabb karakterként alkotta volna meg a rendező, a vígjátékba illő párbeszédeknek sem nagyon lett volna helyük a filmben.

 – hajtogatja szüntelenül a stresszhelyzetek közepette a Benicio del Toro által alakított filmbéli karatemester. A szenszej mellett azonban maga a rendező is ezt az elvet vallja: az Egyik csata a másik után egy igazi érzelmi hullámvasút, ami a drámai momentumoknál összeszorítja a szívet, a következő pillanatban pedig már a moziszékünk karfáját szorongathatjuk majd a forradalmárok és az állami haderő közötti csatározások közepette. Ez utóbbiért a katonai hatalom gátlástalanságát megtestesítő Lockjaw ezredes és felettesei felelősek, akik – kegyelmet és toleranciát nem ismerve – képesek több száz katonát bevonó hajtóvadászatot indítani egy-egy személy elfogásáért. Sean Penn lubickol a szerepében: rideg, traumatizált karaktere egyszerre szánni való a személyes drámája miatt és félelmetes, hiszen sosem tudjuk, mi lesz a következő lépése.

Az Egyik csata a másik után nagybetűs moziélmény kiváló színészi alakításokkal és egy magabiztos rendezői vízióval. A sok helyszínt – köztük a már-már külön szereplővé előlépő poros, mexikói határhoz közeli kisváros hangulatát is – remekül felvonultató alkotás a mély és végig pezsgő történetén és karakterépítésén túl vizuálisan szintén lenyűgöző: Michael Bauman operatőr emlékezetes képi világot varázsol elénk. Anderson karrierjének eddigi legdrágább projektje ez (kb. 175 millió dollárból készült), de látszik is rajta minden elköltött penny.

A macska-egér játék során rengeteg fordulatot élünk át – bár a film utolsó harmadában becsatlakozó újabb történetszálak már valóban igénybe veszik majd a türelmünket, higgyük el, megéri: néhol szatirikus, néhol kőkemény, egyes pillanatokban pedig csontig hatolóan drámai az élmény. Az eddig mindössze BAFTA-díjig jutó rendező fogta a kézzelfogható társadalmi feszültséget, és egy olyan szokatlan családi történetbe rejtette bele, ami nemcsak izgalmas, de magában hordoz egy alapvető kérdést is, amivel minden nézőjét megérinti majd:

Mindezzel pedig Paul Thomas Anderson végre utat találhat a szakmai sikereken és szűkebb rajongótáborán túl a nagyközönséghez is, akik bár elsősorban a vonzó nevekből álló szereplőgárda miatt váltják majd meg a jegyüket, egész biztosan a rendező nevével a fejükben távoznak majd a teremből.

Egyik csata a másik után, amerikai dráma/kaland/vígjáték, 165 perc, 10/9

Szeptember 25-étől látható a hazai mozikban.