„Magadnak kell kitalálni a dolgokat” – kritika az Egy százalék indiánról

Az Egy százalék indián az előző két részhez hasonlóan végig egy lakásban játszódik. Alapszituációja ezúttal nem egy családtag váratlan megjelenése vagy egy névnapi köszöntés, hanem egy temetés, amiből semmit nem látunk, csak hallunk róla – hamar kiderül, hogy a három férfi szereplő egyik gyerekkori barátjáról van szó. A filmben bemutatott három pár emiatt gyűlik össze egyikőjük otthonában, elejtett mondataik pedig hamar éles képet rajzolnak a közöttük hosszú évek alatt kialakult dinamikáról.

A karakterek negyven év körül járnak. A közös bennük, hogy mindegyikük magánéleti válságban van – abban viszont már különböznek, hogy mennyire tudatosították ezt, és mennyire hajlandóak beszélni róla.

Ez is érdekelhet! Borbély Alexandra a főszereplő Szlovákia hivatalos Oscar-nevezésében

A sokszor visszataszító és mégis szánni való férfi karakterek közül egyértelműen Rajmund (Gelányi Imre) a legproblematikusabb, a folyamatosan káromkodó, kisstílű, lecsúszott férfi – aki gyógyszerkísérleti alanyként és vérplazmaadásból fizeti az albérletet – mindenkit ugráltat maga körül és mindenkiről megvan a véleménye, főleg a nőkről.

Kedves a (feleséged) pofija, nem azért mondom, de meg kéne zabolázni

– ilyen és ennél is súlyosabb mondatok hangzanak el a szájából, miközben cigit tölt és bögréből vörösborozik, majd a játékidő felénél kiderül, hogy fizikailag is bántalmazza a barátnőjét, Csibit (Tankó Erika). A nő ezt elintézi annyival, hogy „csak a szokásos”, mert nem szeretné kellemetlen helyzetbe hozni Rajmundot azzal, hogy például feljelenti.

A magyar társadalom bizonyos szegleteit még mindig átható hímsovinizmus a trilógia előző két részében is megjelent, de egyikben sem ennyire hangsúlyosan. A film központi problémája emellett egyértelműen a hozott mintákkal való küzdelem és az előre elrendeltség kérdése. Erről Andris (Hajdu Szabolcs) hihetetlenül erős mondatai nem festenek túl biztató képet: szerinte pont arra elég az életünk, hogy megértsük, az előző évtizedekben mit csináltunk rosszul.

Kezelhetetlen alak Árpi (Szabó Domonkos) is, aki csak simán alig áll szóba a feleségével, Nikivel (Tóth Orsolya), meg sem próbálja a védelmébe venni, miközben Rajmund szapulja, és bármilyen párbeszédre irányuló kezdeményezését élből elfojtja. És bár Andris sokáig a legszimpatikusabb férfi karakternek tűnik, egy mély pillanatban neki is majdnem elcsattan a keze – ebben a mozzanatban pedig évtizedek elkeseredettsége sejlik fel.

A film számos kérdést felvet, amelyek közül a leghangsúlyosabb:

tényleg haragudhatunk ezekre a karakterekre akkor is, ha csupán félelemből, irigységből és dühből cselekszenek?

Az Egy százalék indián leginkább csontig hatoló jelenetében, Zsuzsi (Pető Kata) és Andris veszekedésének csúcspontján a férfi gyerekkori traumáival magyarázza hosszú mentális küzdelmét. A többi karakter nem él meg ennyire őszinte pillanatokat, de egy-egy félmondatból vagy ki nem mondott szóból egyértelmű, hogy Árpi nem azért szabotálja a kommunikációt Nikivel, mert bántani akarja, hanem azért, mert ő maga képtelen arra, hogy megnyíljon. Rajmund pedig annyira torz nőképet hozott magával, hogy meg sem fordul a fejében, mennyire toxikus, amit a körülötte lévőkkel csinál.

A néző interpretációján múlik, hogy ezek a tulajdonságok rossz emberekké teszik-e a férfi karaktereket. A film viszont pont ezért hatásos: nem ítélkezik, csak bemutat néhány valóságos archetípust. Elgondolkodtató adalék, hogy Hajdu elmondása szerint egy-egy figura esetén több valódi ember összegyúrásáról van szó: a filmben hallott mondatok döntő többsége valamilyen formában tényleg elhangzott az alkotók családi és ismerősi körében.

Andris, Zsuzsi, Árpi, Niki, Rajmund és Csibi, bár ebben a formában fiktív karakterek, elképesztő pontossággal testesítik meg az emberi kapcsolatok mai magyar realitását.

Az Egy százalék indián amellett, hogy fontos alkotás – hiszen erősen ösztönöz arra a társadalmi struktúrákkal kapcsolatos diskurzusra, amit hiába nyomunk el magunkban, nem úszhatunk meg –, esztétikailag is egy nagyon jól sikerült film.

A színészek a lehető leghitelesebbek, a mainstream magyar alkotásokra gyakran jellemző modorosságnak és mesterkéltségnek nyoma sincs: hús-vér karaktereket látunk, emiatt pedig még mélyebben üt a film. Rendkívül izgalmas az egymással átfedésben mozgó, majd egymást háttérbe szorító konfliktus-motívumok ritmusa, amelyek Hajdu elmondása szerint Bach szonátáira épülnek.

A hat karakter hol együtt, hol kisebb csoportokban társalog – néha felszínes dolgokról, néha pedig életük legfontosabb kérdéseiről, de ezeket a pillanatokat végig összeköti az egész filmet átható magány, kilátástalanság és megbánás.

Azon túl, hogy a vizualitás nagyban szolgálja a cselekményt, hiszen a temetés utáni hangulat megteremtésében sokat segít a fekete-fehér képi világ, egész egyszerűen a trilógia legszebben fényképezett filmjéről van szó. Bántó Csaba operatőr kézi kamerás megoldásai és az eddigi filmeknél keskenyebb képarány a lehető legintimebbé teszik az élményt, amit tovább erősít Keresztes Gábor kevésszer – de mindig tűpontos érzékkel – felhangzó zenéje.

Ha tovább olvasnál: Van egyensúly az öncélúság határán? A kegyelem fajtái – kritika

Az Egy százalék indián az elmúlt néhány év egyik legjobb magyar filmje, jelentősége pedig messze túlmutat a moziban töltött időn. Hajdu Szabolcs trilógiájának utolsó darabja gondolkodásra és párbeszédre sarkall, többféleképpen is értelmezhető zárójelenete pedig azt sugallja: van még remény.

Egy százalék indián, 82 perc, 10/10