Minden idők egyik legtökéletesebb rajzán az látjuk, amit Dante sem tudott megfogalmazni
Dante Alighieri évekig dolgozott legnagyobb művén, az Isteni színjátékon, amelyben aprólékosan írta le a poklot, a purgatóriumot és a menny kilenc egét is. Amikor azonban Beatrice vezetésével eljutott a teremtés legmagasabb pontjára, a tizedik éghez, az Empyreumba, már képtelen volt szavakba önteni, amit látott. Úgy érezte, az emberi nyelv kevés ehhez a tapasztalathoz, sőt még az emlékezete is elbukik annak nagysága előtt. Ötszáz évvel később Gustave Doré mégis megpróbálta képpé formálni ezt a kimondhatatlan látomást.
Doré illusztrációján két apró, sötét alak áll egy szinte felfoghatatlan méretű, fényből és angyalokból álló kör előtt. Ők Dante és Beatrice, akiknek sem arca, sem bármilyen kivehető emberi vonása nincs. Mindössze két emberi árnyékot látunk, akik a végtelennek tűnő látomás peremén állnak. Fölöttük spirálszerűen nyílik meg a kép: angyalok és üdvözült lelkek ezrei rendeződnek koncentrikus formákba egy mindent elnyelő, vakító középpont körül.
Gustave Doré a 19. század egyik legkülönlegesebb illusztrátora volt. Tizenöt évesen már szerződést kötött egy párizsi kiadóval, huszonöt éves korára pedig Franciaország legjobban fizetett művészei közé tartozott. Akadémiai képzésben nem részesült, mégis olyan képessége volt, amelyet nehéz tanítani: irodalmi szövegekből tudott monumentális, önálló látomásokat teremteni. A Biblia legsötétebb jelenetei, a háború, az özönvíz vagy a pokol képei mind foglalkoztatták, és amikor 1883-ban, mindössze 51 évesen meghalt, több mint százezer illusztrációt hagyott maga után.
Az Isteni színjáték illusztrált kiadásának története is sokat elárul róla. Doré huszonhárom évesen döntötte el, hogy képekkel kísért változatot készít Dante művéből, ám kiadója, Louis Hachette először elutasította az ötletet, mert túl nagyszabásúnak és drágának tartotta. Dorét ez nem állította meg: saját pénzéből finanszírozta a kiadást. Az 1861-ben megjelent illusztrált Pokol néhány hét alatt elfogyott, és akkora siker lett, hogy később a Purgatórium és a Paradicsom is megjelenhetett.
Az Empyreum Dante világképében a létezés legfelsőbb szintje. A Föld a mindenség középpontjában áll, körülötte sorakoznak az égi szférák: a Hold, a Merkúr, a Vénusz, a Nap, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz körei, majd az állócsillagok ege. Ezen túl helyezkedik el az Empyreum, amely már nem fizikai tér, nincs benne idő, irány vagy távolság. Inkább isteni állapotként érthető: az angyalok és az üdvözült lelkek lakhelyeként, ahonnan minden fény és mozgás ered.
Dante szerint amikor ide érkezett, először egy fényfolyamot látott, amely körré alakult, majd egy hatalmas, fehér rózsává változott. Ennek szirmai között helyezkedtek el az üdvözült lelkek, középpontjában pedig olyan fény ragyogott, amelyet emberi szem már nem képes elviselni. Doré képe első pillantásra hűnek tűnik ehhez a leíráshoz, valójában azonban egyetlen kompozíciós döntés adja meg az erejét: Dante és Beatrice nem a kép közepén állnak, hanem lent, háttal a nézőnek.
Ez a döntés teszi az illusztrációt igazán naggyá. Doré nem arcokat, gesztusokat vagy emberi meghatottságot akar mutatni, hanem azt a pillanatot, amikor az ember eltörpül valami felfoghatatlan előtt. Az illusztrátor legnagyobb kihívása éppen az volt, hogy olyan jelenetet kellett ábrázolnia, amelyet Dante maga is leírhatatlannak nevezett. Ha a költő szerint nincs megfelelő nyelv az Empyreumhoz, hogyan lehetne azt rajzban megmutatni? Doré válasza nem az volt, hogy részletesen megfesti Istent vagy a mennyország pontos szerkezetét. Inkább Dante egyetlen erős képéhez, a rózsához tért vissza.
A rózsa a középkori keresztény hagyományban különösen gazdag jelkép volt: Máriához, a tisztasághoz, az isteni szeretethez és a tökéletességhez kapcsolódott. Szerkezete is beszédes, hiszen egy középpontból nyílik kifelé, rendezett, egymásra épülő rétegekben. Dante valószínűleg a gótikus katedrálisok rózsaablakaira is gondolhatott, amikor ezt a képet választotta: ezek a kör alakú üvegablakok fényt vetítettek a templom belsejébe, miközben koncentrikus mintázatuk egy ragyogó középpont köré rendeződött.
Doré ezt a metaforát vitte végig a végsőkig. Az ő rózsája már nem felismerhető virág, hanem egy végtelenbe tartó rend, amelynek középpontjába a szem nem tud igazán behatolni. Minél mélyebbre nézünk a képbe, annál kevesebbet látunk belőle. Az isteni jelenlét így éppen abban válik érzékelhetővé, amit Doré nem rajzol meg: a fehérségben, a vakító hiányban, abban a pontban, ahol minden forma eltűnik.
Olvasd el ezt is!