Gabrielle Bonheur Chanel 1883-ban született a franciaországi Saumurban, rendkívül szegény családban. Édesanyja mosónőként dolgozott, ám amikor Gabrielle mindössze 12 éves volt, meghalt. Apja nem sokkal később magára hagyta gyermekeit, a kislány pedig az aubazine-i kolostor árvaházába került.
Az apácák között töltött évek meghatározó szerepet játszottak későbbi pályájában. Itt tanult meg varrni, és egyes értelmezések szerint a kolostor visszafogott, fekete-fehér öltözékei is hatással lehettek későbbi esztétikájára. Chanel ugyanakkor egész életében igyekezett eltitkolni szerény származását. Gyakran kiszínezte gyermekkorának történetét, és különböző változatokat mesélt családjáról.
Fiatalon varrónőként dolgozott, esténként pedig katonák előtt énekelt egy kabaréban. A Coco becenevet is ehhez az időszakhoz kötik. Életében fordulópontot jelentett, amikor megismerkedett Étienne Balsan tehetős lovastiszttel, majd Arthur „Boy” Capellel, aki később anyagilag is támogatta vállalkozását.
Chanel 1910-ben nyitotta meg első kalapüzletét Párizsban, a Rue Cambonon. Néhány év alatt azonban jóval többet ért el annál, mint hogy sikeres üzletasszonnyá vált: alapjaiban változtatta meg a női öltözködést. Miközben a korabeli divatot még mindig a szoros fűzők, a nehéz anyagok és a túldíszített ruhák uralták, Chanel egyszerűbb, kényelmesebb darabokat kezdett tervezni. Szívesen használt dzsörzét, amelyet korábban elsősorban férfi alsóruházathoz alkalmaztak, és gyakran merített ihletet a férfidivatból is. Népszerűvé tette a bizsukat, a műgyöngyöket és a letisztult szabásvonalakat. Az 1926-ban bemutatott kis fekete ruhája pedig a modern női gardrób egyik alapdarabjává vált.
Közben magánéletében súlyos veszteség érte: Arthur Capel 1919-ben autóbalesetben meghalt. Chanel a tragédia után még inkább a munkájába temetkezett. 1921-ben Ernest Beaux parfümőrrel közösen megalkotta a Chanel No. 5 illatot, amely hamarosan világsikerré vált.
A Chanel No. 5 sikeréhez azonban olyan üzleti megállapodásra volt szükség, amelyet a tervező később egyre keserűbben emlegetett. 1924-ben Pierre és Paul Wertheimer francia üzletemberekkel együtt létrehozták a Parfums Chanel vállalatot. A megállapodás értelmében a Wertheimer család 70 százalékos részesedést kapott, míg Chanelnek mindössze 10 százalék jutott. Bár a konstrukció lehetővé tette a parfüm nemzetközi forgalmazását, Chanel idővel úgy érezte, megfosztották saját alkotásának hasznától. A következő években többször is megpróbálta visszaszerezni az ellenőrzést a parfümüzlet felett, ám sikertelenül. A helyzet a második világháború alatt vett igazán sötét fordulatot.
Amikor 1940-ben a német hadsereg megszállta Párizst, Chanel bezárta divatházát, és több ezer alkalmazottja elveszítette a munkáját. Parfüm- és ékszerüzlete ugyanakkor tovább működött. A tervező a párizsi Ritz szállodában lakott, amely a megszállás idején a német katonai vezetés egyik fontos tartózkodási helyévé vált. Itt élt együtt Hans Günther von Dincklage német tiszttel, aki a Harmadik Birodalom hírszerzéséhez kötődött. Kapcsolatuk önmagában is súlyosan kompromittálta Chanelt, a később előkerült dokumentumok azonban ennél jóval messzebbre mutattak.
Chanel a megszállás alatt üzleti érdekeinek érvényesítésére is megpróbálta felhasználni a náci rendszert. A Wertheimer család zsidó származású volt, a német megszálló hatóságok pedig olyan intézkedéseket vezettek be, amelyek lehetővé tették a zsidó tulajdonban lévő vállalkozások kisajátítását. Chanel erre hivatkozva kérte a Parfums Chanel tulajdonviszonyainak felülvizsgálatát, abban a reményben, hogy megszerezheti az ellenőrzést a vállalat felett.
A Wertheimer testvérek azonban előrelátóan cselekedtek. Mielőtt az Egyesült Államokba menekültek volna, a cég irányítását papíron egy megbízható francia üzletemberre, Félix Amiot-ra ruházták át. Így a vállalat hivatalosan már nem számított zsidó tulajdonnak, Chanel terve pedig meghiúsult. A történet különösen súlyos erkölcsi kérdéseket vet fel, hiszen a tervező egy egész népcsoport üldöztetését próbálta felhasználni egy régi üzleti konfliktus rendezésére.
Chanel háborús szerepvállalásának egyik legkülönösebb epizódja 1943-ban következett. A német hírszerzés egyes körei ekkor már lehetőséget kerestek arra, hogy különbéke-tárgyalásokat kezdeményezzenek Nagy-Britanniával. Chanel személyesen ismerte Winston Churchill brit miniszterelnököt, akivel korábban a brit arisztokrácia társasági eseményein találkozott.
Ezt a kapcsolatot próbálták kihasználni a Modellhut fedőnevű művelet során. A művelet keretében Chanel Madridba utazott, hogy brit kapcsolatokon keresztül üzenetet juttasson el Churchillhez, és elősegítse a titkos béketárgyalásokat. A küldetés azonban kudarcba fulladt, és nem vezetett érdemi diplomáciai eredményre.
1944 augusztusában Párizs felszabadult a német megszállás alól. A francia ellenállás tagjai ekkor sorra vonták felelősségre azokat, akiket a megszállókkal való együttműködéssel gyanúsítottak. Chanelt is kihallgatták, ám rövid időn belül szabadon engedték. Soha nem került bíróság elé a háború alatti tevékenysége miatt. Ennek pontos oka máig nem tisztázott. Egyes történészek feltételezik, hogy befolyásos brit kapcsolatai, esetleg maga Churchill is szerepet játszhatottak abban, hogy elkerülte a felelősségre vonást. Erre azonban nincs egyértelmű bizonyíték. A háború után Chanel Svájcba költözött, ahol éveken át visszavonultan élt. Sokan úgy gondolták, divattervezői pályafutása végleg lezárult.
1954-ben Chanel visszatért Párizsba, és újranyitotta divatházát. A francia sajtó eleinte hűvösen fogadta a visszatérését, az amerikai közönség azonban lelkesedett a kényelmes, elegáns és modern ruhákért. A következő évben bemutatott, láncos vállpánttal ellátott, steppelt táskája szintén a divattörténet egyik legismertebb darabjává vált.
A visszatéréshez szükséges anyagi támogatást ráadásul éppen attól a családtól kapta meg, amelynek vállalatát a háború alatt megpróbálta megszerezni. Pierre Wertheimer finanszírozta Chanel újrakezdését, miközben a család fokozatosan megszilárdította ellenőrzését a márka felett. A divattervező 1971-ben, 87 éves korában halt meg a párizsi Ritz szállodában, ahol a német megszállás idején is élt. Haláláig aktívan dolgozott, és a neve továbbra is a luxus és az elegancia egyik legismertebb szimbóluma maradt.
A Chanel divatház ma is a Wertheimer család tulajdonában áll. Coco Chanel öröksége így különös ellentmondást hordoz: miközben kétségtelenül forradalmasította a női divatot, háborús kapcsolatai és a náci rendszerrel való együttműködésére utaló dokumentumok olyan sötét fejezetet jelentenek életében, amelyet a divattörténet sem hagyhat figyelmen kívül.
Olvasd el ezt is!