Vitathatatlan, hogy Tim Hecker a kortárs kísérleti elektronikus zene egyik legmeghatározóbb alakja, aki elismert stúdióalbumai mellett több filmhez és sorozathoz is szerzett már zenét. Személyében mégsem beszélhetünk egy klasszikus értelemben vett sztárról: a viszonylagos ismertség ellenére még mindig rétegművészetnek számít, amit csinál. Egy dolog viszont biztos: nem szereti keretek közé szorítani a zenéjét.
Tim Hecker a kanadai Vancouverben született, 1974-ben. Gyermekkorában amellett, hogy kempingezni és terepfutni járt, trombitálni is tanult – az egyik legmeghatározóbb korai zenei élményének viszont nem ezt, hanem az egyik fiatalkori munkatársától kölcsönkapott brit post-punk és amerikai folkkazettákat tartja.
A kísérleti zenével a CBC rádió Brave New Waves című műsorában ismerkedett meg, nagyjából ugyanebben az időszakban – az impulzusok hatására pedig ő maga is elkezdett zenélni.
Kezdetben klasszikus, hangszeres felállásban gondolkodott, gitáron és dobfelszerelésen gyakorolt. Egyetemi évei alatt aztán elment a kedve a zenekar-alapítástól, úgyhogy – nagyrészt a nyári munkái közben hallgatott korai brit elektronikus zene hatására – inkább dobgépekkel és samplerekkel kezdett el kísérletezni. Innen már csak egy lépés volt a szoftveres zeneszerzés.
Mi az a kísérleti zene?
Az angol ambient kifejezés szó szerinti jelentése: körülvevő, környezeti, környező. A név alatt az elektronikus zene világában egy egyre nehezebben bekategorizálható műfaj él, amelynek eredeti funkcióját valóban környezeti zeneként lehetne leírni, kialakulása óta azonban hihetetlenül szerteágazó úton fejlődött tovább. A műfaj sajátosságairól ebben a cikkünkben számoltunk be bővebben.
Ez is érdekelhet! Az egészségjavító zenei műfaj, amit meglepően kevesen ismernek
A digitális hang egy olyan adatfolyamnak tűnt, amit a folyékony fémhez hasonlóan lehetett megformálni. Amit a számítógépek ígértek, az utópiának tűnt
– mesélt Hecker pályafutása kezdetéről. Először technót készített Jetone néven – első albumát Autumnumonia címmel adta ki 2000-ben, ezt pedig a 2001-es Ultramarin követte. Ekkoriban egyébként Ottawában dolgozott köztisztviselőként, és éppen elvégezte a politikafilozófia mesterszakot. Zenekészítésre hétvégente, alagsori szobájában volt ideje – ötletei pedig saját bevallása szerint elég kidolgozatlanok voltak.
Ez az irány viszonylag rövid időn belül zsákutcának bizonyult: Hecker, bár 2006-ban még kiadott egy utolsó Jetone-albumot, túlságosan szorosnak érezte a techno – és úgy általában a dobokra épülő zene – szabályait.
Nem úgy indult ez az egész, hogy én egyből ambientet próbáltam csinálni. 25 évvel ezelőtt Jetone néven kezdtem el IDM-et és technót készíteni, de aztán úgy éreztem, hogy korlátok közé szorultam. És meg akartam szabadulni a doboktól
– mondta egy friss interjújában. Úgyhogy pontosan ezt tette: megszabadult a doboktól, és elkezdett műfaji keretek közé sokkal kevésbé sorolható, kísérletező és érzékeny zenét kiadni – immár a saját nevén, Tim Heckerként.
Jobb megnevezés híján a legtöbben a kezdetektől fogva ambientként hivatkoznak arra, amit csinál, pedig zenéje már a 2001-es Haunt Me, Haunt Me Do It Again óta teljesen szembemegyBrian Eno eredeti definíciójával. Maga Hecker is óva inti a hallgatót a kategorizálástól:
Nagyon lazán értelmezem ezt az irányzatot, és egyáltalán nem ragaszkodom a zenei kifejezésnek ehhez az iskolájához. (…) Nem érzem úgy, hogy Brian Eno koncepciójához szeretném tartani magam. Számomra sokkal érdekesebb kérdések vannak, mint az eredeti előírásokhoz vagy javaslatokhoz való ragaszkodás. (…) Rengeteg ilyen zene létezik már.
Hecker szerint az ambient mostanra gyűjtőfogalommá vált, amit minden békés hangulatot árasztó, sokszor kifejezetten stresszoldás céljából készült zenére rá lehet húzni.
Ha közelebbről megvizsgáljuk az alkotásait, teljesen egyértelmű, miért nem szereti, ha ráaggatják ezt a címkét: a tömeg-ambienttel szemben ugyanis tudatosan vegyíti a légies, éteri, elsőre nyugtatónak tűnő elemeket a szorongó, bizonytalan és helyenként kifejezetten dühös, karcos hangzással.
A klasszikus ambient egyik legalapvetőbb ismertetőjegye, hogy könnyen megbújik a háttérben, és inkább aláfestésként, mint kiemelt szerepben működik – Hecker zenéje viszont nagyon is megköveteli a figyelmet. Sajátos zenei nyelvezetét az éppen aktuális trendek helyett időtálló eszközökkel építi fel, így számaiban tökéletesen megfér egymás mellett a templomi orgona és az elektromos gitár (Ravedeath, 1972), a japán tradicionális hangszereket pedig a legnagyobb természetességgel egészítik ki a karcos szintetizált hangok (Konoyo és Anoyo).
Ennek az ambivalenciának és változatosságnak pontosan azért van tere, mert Hecker elhatárolódik az egyértelmű narratívától. Bár album- és számcímei mindig kijelölnek egy laza irányt, zenéjének nincs konkrét üzenete: a hangok és textúrák önmagukat képviselik, és bárki szabadon, a saját tapasztalatai és érzelmei alapján értelmezheti őket – persze csak akkor, ha szeretné.
Azért csinálok instrumentális zenét, mert nem akarom, hogy jelentést tulajdonítsanak neki. Olyan zenét akarok létrehozni, ami nem terheli le az embert azáltal, hogy értelmezni kell.
Hecker a szólóprojektje mellett néhány éve filmzeneszerzéssel is foglalkozik. Első munkája a 2016-os The Free World című amerikai dráma volt, ezt pedig két nagyjátékfilm és egy minisorozat követte: 2021-ben a Luzifer című osztrák horrordrámához és az Északi vizeken című BBC-minisorozathoz írt zenét (ez utóbbi Colin Farrell főszereplésével készült), 2023-ban pedig Brandon CronenbergVégtelen víztükrében működött közre.
Saját bevallása szerint kifejezetten hálás ezért az időszakért és azért, hogy nem minden kreatív döntést neki kellett meghoznia ezekben a projektekben.
Akkoriban nem volt bennem több zene. Egyszerűen kifogytam az ötletekből.
Ha tovább olvasnál: A történelem egyik leghosszabb zeneművét 2640-ig játsszák majd
Azóta viszont megjelent legutóbbi, No Highs című albuma, amit 2023-ban a Magyar Zene Házában is bemutatott, telt ház előtt. Azt nem tudjuk, hogy jelenleg min dolgozik, de a turné közben azt nyilatkozta: az utolsó koncert után minimum egy hétre beköltözik egy San Diegó-i buddhista kolostorba, ahol reggelit készít majd a szerzeteseknek. Emellett már évek óta minden reggel meditál a stúdiójában, és újból elkezdett kempingezni.
Ezek a dolgok nem csodaszerek, ugyanúgy ebben a világban élünk. De az elme lelassul tőlük, és sokkal kevésbé lesz hajlamos arra, hogy elkalandozzon.
