Irodalmi inspirációk: piknikezz Szécsi Noémivel!

Darvasi László Szécsi Noémiről

A Hamu és Gyémánt magazin 2012. téli lapszámában Kortárs klasszikusok címmel jelent meg egy összeállítás, ahol a kortárs írók új generációjának tagjai közt Szécsi Noémiről a következő portrét rajzolta fel Darvasi László író:

„Fantáziája és játékossága lenyűgöző. Igazán egy finnugor vámpírregénnyel kezdi, ahol a nagymama nassolása után látjuk az elcsöpögtetett nemzeti vérnyomokat. Úgy nyúl történelmi traumákhoz, hogy abban hiba nincsen. Semmi, de semmi köze a paraolimpiás pátoszhoz, a kifogyhatatlan ősmagyar búsongási kedvhez, ellenben elevenen, iróniával fűszerezve, megejtő szabadsággal szemléltet históriás múltat, családi eseményt.

A Kommunista Monte Cristo regénye akárha egy dán dogmafilm magyar remake-je lenne. Tudjuk, a dán dogmafilmek milyen jók. Hogy nagyon jók. A regény vegetáriánus és kommunista hentes figurája fontos figurája a jelenkori magyar irodalomnak. Legendás mondata sokszor eszembe jut. »Ki kell szívnod a vérüket, mielőtt ők szívják ki a tiédet.«

Szécsi Noémi rendhagyó, ámde tradicionális író. Az érdekli, mi történt velünk, magyarokkal most vagy egy-két száz évvel korábban, és aztán úgy meséli el, amire elvarázsolva bólogatunk, hogy nahát, tényleg így volt, de ilyen formán, erre gondolni se mertünk volna."

Most pedig olvassatok el egy novellát Szécsi Noémitől, ami a Hamu és Gyémánt magazin 2019. nyári lapszámában jelent meg.

Szécsi Noémi: Piknik

Olyannyira torkában dobogott a szíve, hogy nem pusztán félt tőle, de biztosan tudta, hogy mindjárt átszakítja a gégéjét.

Harmadik hete járt be a tableten a férje chatfiókjába, mindig csütörtökön, vacsorafőzés közben, mert ilyenkor vitte a férje a gyereket az uszodába, ahol nem volt térerő, így a virtuális térben nem ütközhettek egymásba. A fiók feltörése a gyerek nevének és születési dátumának bebillentyűzését jelentette, nem is várt ennél bonyolultabbat attól a férfitól, aki arra is képtelen emlékezni, hogy éppen virágoztak a cseresznyefák, mikor tizenhat éve először keresztezték egymás útját.

Eddig az égadta világon semmi sem akadt a horgára. Az ismerősökkel egymásnak küldözgetett, vérlázítónak szánt újságcikkek és némi bornírt közéleti szájszaggatás. Pár sor politikailag inkorrekt eszmecsere a haverokkal. Mindennap 11:45-kor üzenetváltás a férje és egy fiatal kolléganője között, hogy a csibefalóba menjenek ebédelni, vagy a vietnami büféből hozzanak phó levest. Néha már csak unalmában lépett be, hogy megtudja, mi lett az aznapi tépelődés eredménye.

De most, rögvest azután, hogy a férje a slusszkulcsot lóbálva jókedvűen lépett ki a koranyári vasárnap reggelbe, ő pedig hasonló derűvel a mai piknikre szánt csirkés és téliszalámis szendvicsek készítésén kezdett szorgoskodni, a kolléganőtől új üzenet érkezett.

Mindig is élt benne valami szabadon lebegő gyanakvás, ami pár pillanatra megelevenedett benne, amikor a férje rá nem jellemző módon erősködött, hogy a kirándulás előtt teletankolja és lemosatja a kocsit. De erre azért nem számított. Megszédült, le kellett ülnie. Végigpásztázta a szokott rejtekhelyeket, sehol egy falat csoki. Az egész táblát belesütötte abba a csinos kis csokitortába, ami a füles tortaszállítóban várakozott az előszobában a feltekert pléd és a tollasütők mellett.

Ó, milyen édesnek, nyugodtnak ígérkezett ez a nap! Idegességében a bagettbe szánt téliszalámiért nyúlt, az sem érdekelte, hogy három szelet összeragadt, mind a szájába tömte. Ipariszalonna-íze volt, és persze élethazugságíze, émelyítő. Félretolta a vágódeszkát, és a kezébe temette az arcát.

Semmi baj, semmi baj. Mikor az élete összeomlani látszik, ő majd utazásra indul, a világ körül és a saját lelke mélységeiben is. Otthagyja a munkáját, már amúgy is megelégelte, hogy vele csak a kulimunkát végeztetik. Tizenhat éves korában az osztálykiránduláson megfogadta, hogy egyszer egy teljes hónapra tér vissza Velencébe.

A Rialtóra jár majd halpiacra. Megtanulja – olaszul! – az Adria összes halfajának a nevét, és többé nem csupán annyit lát beléjük, hogy kis hal, nagy hal, rák meg polip. Aztán eszébe jutott a tizedik házassági évfordulójuk alkalmából Velencében töltött hosszúhétvége, minden pont másfélszer annyiba került, mint azt a legmerészebb álmaiban elképzelte.

Talán inkább Rómába megy. A külvárosban vesz ki lakást, esetleg a külváros külvárosában, de úgy is lesz ideje a várost járni. Az emberek arcát vizsgálgatja majd a metrón, egy hónapig tanulmányozza a Vatikáni Múzeum képein az élet értelmét illető kérdésre adott válaszokat, a pápa csak neki integet, ha az erkélyére lép áldást osztani.

Az olasz férfiak meglátják benne a bella donnát, ez hízeleg majd neki, hűs balzsammal kenegeti a sebeit, de nem megy bele egyetlen kalandba sem. Legfeljebb egyszer, mert a férfi megtanítja báránypacalos rigatonit főzni, és ő soha többé nem éri be bolognai makarónival. Egyetlen éjszakára felizzik, aztán halad tovább önmaga megismerése útján.

Másodjára elhagyja Európát, és persze a komfortzónáját is. Az, aki új, spirituális alapokra helyezi az életét, nem félhet a harmadik világ higiéniai viszonyaitól. Nem a hasmenésre kell gondolni, ha az ember mangó lasszit vesz az indiai kisgyermektől. Majd szembesül a szegénység és nyomorúság ezernyi formájával, és megtanulja a saját középosztálybeli kényelmét becsülni.

De a szerelmet csak a harmadik állomáshelyén fogja megtalálni. Akkorára már a teste és a lelke is megtisztult minden méregtől. Az a három – vagy inkább öt? – kiló is lemegy róla, amit a gyerek születése óta képtelen lefogyni, ettől lányosan vékony lesz, de a tekintetébe az életbölcsesség tüze költözik. Meg egy árnyalatnyi rezignált szomorúság, ami végképp ellenállhatatlanná teszi, egy olyan érett, egész világban otthonos férfi számára, aki nem a rugalmas húst, az alakítható jellemet keresi. Hanem gyönyörködik az érett nőben, aki tudja, mit akar az élettől, és meri vállalni minden ráncát, amiért megharcolt. Persze egyes, ellenőrizhetetlen hitelességű forrásokon túl soha senki nem állította, hogy ilyen ember tényleg létezik…

Megint egy üzenet. Odakapta a tekintetét.

Atyaúristen. Nehogy elindulj. Dehogy várlak meztelenül. Csak a csillámos testápoló miatt megcsúszott az ujjam az érintőképernyőn, mikor a pasimnak írtam. Holnap csibefaló vagy phó leves?

Pár pillanatig dermedten bámulta a kijelzőt, majd tovább vajazta a bagetteket. Megkönnyebbülten sóhajtott, hogy mégsem marad el a piknik, és ma már nem kell új életet kezdeni.