Az imposztor szindróma egy izgalmas pszichológiai fogalom.
Néha egy olyan gondolat kínozhat bennünket, hogy az olyan emberek, mint mi, nem érhetnek el sikereket az életben az alapján, amit tudunk magunkról.
Emiatt a dobogókat meghagyjuk más embereknek, mivel magunkat nem olyan egyéneknek éljük meg, akit szívesen köszöntenének, tehát akit megilletne a siker.
Így hamar meggyőzzük magunkat, hogy imposztorok vagyunk, vagyis olyanok vagyunk, akár egy pilótának öltözött színész, aki képtelen beindítani a gépet.
Úgy érezzük, nekünk nem sikerülhet, ezért meg sem próbáljuk. Ennek egyik gyökere abban rejlik, ahogyan más emberekre tekintünk. Úgy hisszük, a sikeres emberek hibátlanok és tökéletesek.
Ez a tévhit általában a gyerekkora vezethető vissza, amikor azt hisszük, a szüleink nagyon különböznek tőlünk. Egy négyéves gyereknek nehezére eshet elképzelni, hogy egyszer az ő anyja is volt olyan négyéves, aki nem képes irányítani egyedül az életét.
Ekkor könnyedén rögzülhet bennünk az, hogy azok a tiszteletteljes személyek, akikre felnézünk, sérthetetlenek. Ez azért van így, mert ezeket a személyeket csak messziről, kívülről ismerjük, de saját magunk kapcsán minden szorongásunk, félelmünk ismert jelenség.
Az imposztor szindrómával küzdő egyén tehát nehezen képzeli el, hogy más emberek is ugyanúgy szoronganak, mint ő. A megoldás a szindrómára tehát annak az elfogadása, hogy mások is hasonlóan gondolkodnak és élnek, mint mi.
A 16. században Montaigne, aki egy francia filozófus volt, azt írta, hogy a királyok, filozófusok is szoktak vécére járni, akárcsak a hölgyek. Ezzel azt szerette volna mondani, hogy mindnyájan emberek vagyunk.
Minden ember szégyell bizonyos tetteket és kiborul néha, mert nem tud megküzdeni az őt érő problémák áradatával. Mindenki szorongó, bizonytalan és önfejű valamennyire.
Egyformák vagyunk, mindenkinek vannak hibái és szorongató gondolatai. Ezért nem érdemes úgy tekinteni magunkra, mint valakire, akinek nem sikerülhet az a bizonyos dolog az életben.
(Forrás: School of Life)
