Uhry Imre a századfordulón, 1895-ben indította el vállalkozását Kovács- és Kocsigyártó Üzem néven a Városliget közelében. Az itt gyártott buszok a '20-as években már több magyar városban is a közlekedés részét képezték. A kezdetben favázas járművek fémvázat kaptak, a kisüzem pedig nagyüzemmé változott, a második világháború kezdetén pedig Uhry vállalkozása már igazán híres volt.
1948-ban, miután a háború alatt a szovjet hadsereg gépkocsijait javítgatta a vállalat, államosították azt. A rá következő évben megalakult belőle az Ikarus Karosszéria és Járműgyár Nemzeti Vállalata, amely nagyrészt járműalkatrészeket gyártott. Az Ikarus név utal a repülőgép-alkatrész gyártásra.
Az Ikarus 30-as autóbusz 1951. február 24-én került forgalomba, ezen a típuson szerepelt először a logó és a felirat. Az autóbusz önhordó szerkezetű, 8 méter és 2,4 méter hosszú, 46 mázsányi volt.
„A kovácsoltvasból készült váz helyett lemezből préselt merevítőket alkalmaztak, amivel az addigi legkönnyebb szerkezetet érték el, és jelentős munkaidőt és nyersanyagot takarítottak meg."
─ olvasható a MúltKor hasábjain.
A fővárosi változaton 22-en, az országúti Ikaruson pedig 32-en tudtak helyet foglalni. Az Élet és Tudomány 1951-es számában a Horthy-korszak meseautójának nevezték az Ikarus 30 járművet, ódákat zengve róla. A buszt nem csak, hogy üdvözölték a külföldi kiállításokon, de az NDK, Kína és Csehszlovákia rendelt is belőle. Mi több, a Helsinki Olimpiára a magyar csapatot is Ikarus buszok szállították.
Az Ikarus 30 azonban nem adott helyet elég embernek egy gördülékeny tömegközlekedéshez, nyáron ráadásul úgy leizzadtak benne az emberek, hogy a nejloningek után a Nejlon becenevet adták neki. Az Ikarus 60 esetében már javítottak ezeken a hibákon, ám ez a jármű is könnyedén zsúfolttá vált. 1962-ben az Ikarus 30-at végül kivonták a forgalomból. A vállalat legnépszerűbb modellje viszont, az Ikarus 200 1971-ben meghódította a világot, még a szocialista tömbön kívül is nagy kereslet volt rá.
(Forrás: MúltKor)
