Égbe törő, hófedte hegycsúcsok és pálmafákkal szegélyezett homokos tengerpart; a téli időszakban megközelíthetetlen, aprócska kaukázusi települések és nyüzsgő, modernizálódó folyóparti városok - a Magyarország területének körülbelül kétharmadán elterülő, mindössze 3 és félmillió lakosú Grúzia a végletek hazája.
A szovjet örökséget lassan, de biztosan maga mögött hagyó köztársaságban egyedülálló módon keverednek a tradíciók és a modern hatások. Európa és Ázsia határán, a változatos természeti szépségekben és lenyűgöző kulturális kincsekben bővelkedő országban olyan nép fogadja a látogatót, amely a vendéget Isten ajándékának tekintik. Barátságos, a keresztény hitet nem csak rituáléiban megélő, önérzetes emberek, akik büszkék nemzetük történelmére, nyelvükre és egyedülálló ábécéjükre – és 8000 éves borkészítési hagyományaikra.
Tbilisi - délutáni kvaterkaFotó: Vancsik Ivett
A Krisztus előtt 6000-ből származó régészeti leletek – többek között a földbe ásott, belül méhviasszal borított agyagedények, az úgynevezett kvevrik, amelyekben a must erjesztésére és a bor érlelése történt – alátámasztják, hogy az ókori Grúzia a borkészítés bölcsője. Az alapvetően meleg kontinentális éghajlatnak és a változatos topográfiának köszönhetően a szőlőtermesztés feltételei ideálisak, így nem csoda, hogy az ország történetében, kultúrájában mindig is markánsan jelen volt a szőlő és a bor. A fennmaradt használati és dísztárgyakon rendre visszaköszönnek a szőlőfürt- és levélmotívumok; az állati szarvból készült ivóedények a mai napig használatosak, bár elsősorban a turisták számára szervezett borkóstoló programokon kapnak szerepet.
A mélyen vallásos grúzok mindennapjaiban a szakralitás, a természetközeliség és a modern technológia egészen egyedi módon keveredik: a teljesen kiszámíthatatlan menetrend szerint közlekedő rozoga kisbuszok (marsrutkák) volánjánál ülő sofőrök halált megvető bátorsággal száguldanak a kanyargós hegyi utakon; az utasok biztonságáról a műszerfalat díszítő szentkép-kollekció és a sűrűn vetett keresztek hivatottak gondoskodni. A nagyobb étkezések elképzelhetetlenek bor (és tósztok) nélkül; a gyakran több órás, és a grúz konyha legjavát – diós-padlizsános-gránátalmás fogásokat, töltött tésztabatyukat, szaftos húsételeket és az elmaradhatatlan lepénykenyeret, a hacsapurit - felvonultató lakomákat érzelmes áldomások színesítik.
Churchela, a grúzok házi készítésű édességeFotó: Vancsik Ivett
A bor tehát a grúz nemzeti identitás mindent átszövő és mindenhol jelen lévő eleme. A kilenc grúz borvidék gyakorlatilag a teljes országot lefedi, és szinte nincs is olyan család, amelyik ne foglalkozna szőlővel és borral. A szőlőtőkék nemcsak vidéken, de a városokban is megkerülhetetlenek: az indák felkúsznak a villanypóznákra, a faágakra, a fürtök pedig karnyújtásnyira függenek a járókelők feje felett. A Grúzia egyfajta eszenciáját is jelentő, friss szőlőléből forralással és lisztes sűrítéssel házilag készített ragacsos helyi édességet, a dióval és mogyoróval gazdagított churchelát nem csak a piacokon, de számos portánál is kínálják.
Sokszínű borkínálat
A potenciális fajtaválaszték igen gazdag: a közel 500 (!) őshonos szőlőfajta együttesen egyhatodát teszi ki a világon fellelhető összes szőlőnek, és számos közülük csak Grúziában található meg. Hivatalosan azonban mindössze 38 fajta engedélyezett, beleértve a nemzetközi fajtákat is mint a pinot noir vagy a cabernet sauvignon. A diverzitás a borstílusokban is megjelenik, hiszen a pezsgőtől a könnyű, reduktív száraz fehérborokon át a gazdag, tartalmas, hosszan érlelt vörösökig és az édes desszertborokig a stílusok mindegyikére találunk példát.
A borvidékek közöl a Grúzia keleti részében fekvő Kakheti a legismertebb; az ország bortermelésének 70%-a innen kerül ki. A nagyvilág számára a grúz bor elsősorban a kvevriben készülő, borostyánszínű bort jelenti. A legjelentősebb fehér szőlőfajta a vastag héjú, magas savtartalmú rkatsiteli és a lágyabb, virágos--barackos illatú mtsvane, a kékszőlők közül pedig a tanninhangsúlyos, tartalmas, mélyvörös borokat adó saperavi. Fontos tudni, hogy a modern technológia a borok stílusán is sokat változtatott, és számos pincészet előszeretettel ötvözi a hagyományos agyagedényes érlelést a kevésbé rusztikus borokat eredményező eljárásokkal.
A grúz borokkal való ismerkedést érdemes a nyugati ízléshez közelebb álló borokkal kezdeni, és innen haladni a „feketeöves" szintet jelentő narancsborokig. Ehhez kiváló belépő a Tsinandali, a név azonban nem egy szőlőfajtát, hanem önálló apellációt és egy házasított fehérbort takar, amely az egyik legnagyobb hatású költő és a modern grúz bor atyjaként is számon tartott Alekszandre Csavcsavadze herceg Tsinandaliban található egykori birtokáról kapta nevét. A Prince Alexander Chavchavadze Tsindali Estate boraiból mi egy igazi különlegességet kóstoltunk a költő szülőházában berendezett múzeumban: a 2017-es Natella egy öt fehér szőlőfajta (mtsvane, kisi, khikhvi, tsolikouri és tetra) házasításával készült illatos, könnyű, mégis többdimenziós és felettébb élvezetes fehérbor.
Hátrányból előny: a grúz borok reneszánsza
Az orosz szomszédság és a két nemzet viszonya meghatározó volt a grúz bortermelés szempontjából (is). Az Orosz Birodalom, majd később a Szovjetunió részeként a grúz bornak stabil belföldi piaca volt; sajnálatos módon a 20. században a korábban legendás kiváló minőséget feláldozták a mennyiség oltárán. Gorbacsov 1985-87 közötti alkoholellenes kampánya és ennek következtében a kereslet radikális visszaesése az állami szőlőültetvények zsugorodásához vezetett.
A két ország közötti viszony elmérgesedésekor 2006-ban Oroszország embargót hirdetett a grúz borokra, ami arra kényszerítette az ország termelőit, hogy új piacokat keressenek és egyszer s mindenkorra függetlenítsék magukat az oroszoktól.
Ez jó hatással volt a borok minőségére és stílusára – a grúzok előnyt kovácsoltak legnagyobb piacuk elvesztéséből és boraikkal kiléptek a világ elé. Ebben segítette őket a natúrborok iránti növekvő érdeklődés, valamint az a trend, hogy a szofisztikát fogyasztó és a fine dining elkezdte keresni a különlegességeket – az autochton szőlőfajtákat, a klasszikus, ám rejtőzködő borvidékeket, a mainstream-től eltérő stílust, az egyedi ízvilágot, a természetességet, a kézműves hagyományokat.
A „borkészítés bölcsője" sztorit imádta a média is, és manapság nincs valamirevaló borvásár látványos grúz stand nélkül. 2018-ban Grúzia 86,2 millió palack bort exportált a világ 53 országába, és mind volumenben, mind pedig értékben kétszámjegyű százalékos növekedést produkált az ágazat 2017-hez képest. Az átlagos palackár forintra átszámítva 670 forintot tett ki – ez jelenleg a világon az 5. legmagasabb átlagár.
Időutazás a KaukázusokbanFotó: Vancsik Ivett
A grúz bor tehát nem olcsó – az egyébként baráti árairól híres Grúziában sem. A borbárokban – amelyekkel lépten-nyomon találkozhatunk – üdítően széles a poharazott tételek választéka, nem ritkán 30-40 bor is nyitásban van; ezek jellemzően decinként 8-10 lari (az egyszerűség kedvéért szorozzuk 100 Ft-tal) áron kaphatók. Az éttermekben is inkább a bőség zavara mintsem az elérhető tételek hiánya okoz problémát. Az üzletekben a legolcsóbb bor is 15 lari körül van, és nem ritka a 30-40 laris tétel. Ennél fajlagosan olcsóbb a szintén népszerű chacha, ami a helyi szőlő- illetve törkölypálinka, és szinte minden háznál kapható – mi egy benzines kannából frissen csapolva szereztük be az első palackot, természetesen minőségellenőrző kóstolás után. Sok hazai lepárló tanulhatná azt a tisztaságot, ami ezek a házi főzésű italok jellemzi; gyakorlatilag nem találkoztunk elő-vagy utópárlatos mintával.
Grúz herceg + francia inspiráció + német borász = nemzetközi sikerek
A grúz borágazat befektetői szemmel is vonzó. Tbiliszitől nem messze, Kartli régióban találjuk a Chateau Mukhrani festői birtokközpontját. Grúzia legrégebbi nemesi családjának birtokán a haladó szellemiségéről híres, Champagne-t és Bordeux-t megjárt Ivane Mukhranbatoni herceg telepített szőlőt és épített borászatot a XIX. század második felében. A minőségben nem ismert kompromisszumot: a Mukhranbatoni borok rendre a legmagasabb elismerésekben részesültek és Európa számos országában keresettek voltak.
Az 1870-es években francia stílusban épült kastély a grúz szellemi elit népszerű találkozóhelye és kulturális események középpontja volt. 2002-ben grúz és külföldi befektetőkből álló csoporthoz került a birtok, ami új lendületet adott a fejlődésnek, így mára nem csupán a rendezvényhelyszínként és látogatóközpontként működő kastély tündökölhet régi pompájában, de a meglévő pincerendszert is felújították és kibővítették, épült egy kóracél tartályokkal és a legmodernebb technológiával felszerelt, patika tisztaságú feldolgozó, ugyanakkor tölgyfahordókban, betontojásokban és természetesen kvevrikben is érlelődnek borok.
A pincetúrákat és a kóstolókat felkészült és angolul kiválóan beszélő fiatal helyi szakemberek vezetik; főborászként pedig a komoly franciaországi tapasztalattal rendelkező német Patrick Honnef felel a Chateau Mukhrani brand alatt forgalomba hozott borok stílusáért. A szüret dandárjában tett látogatásunk során a szőlőből motoron érkező, bőrdzsekijében egy rocksztár vagányságával a kóstolóterembe berobbanó Patrick személyesen mesélt nekünk a borászat hagyományokat és innovációt ötvöző filozófiájáról, a kezdeti kihívásokról és az ambiciózus tervekről. A nyolc tételből álló kóstolósor meggyőzőtt: a látványos kulisszák mögött magabiztos és professzionális munka zajlik, és a tökéletesre csiszolt, átgondolt portfólió a régi-új pincészet hírnevét világszerte tovább öregbíti. Ez pedig nem csupán a Chateau Mukhrani, de a hozzájuk hasonlóan a hagyományokhoz visszanyúló, de megújulni is képes grúz pincészetek és boraik számára is szép jövőt ígér.
