A szekrényünk előtt állunk, hogy másnapra kikészítsük a ruhát, amit felveszünk majd. A nadrágok és pólók mellett azonban hirtelen az emlékek is ránk ömlenek a polcokról. Ismerős a helyzet? Tönkő Vera novellájában saját emlékei mellett ezúttal mások múltjában is elmerül.
Tönkő Vera: 20% moher
Én is olyan nő vagyok, aki este kikészíti, mit vesz fel másnap. Megnézem az időjárás-előrejelzést, átnézem a naptáromat, mi minden vár rám, hosszú a nap, estig bírni kell. Van, hogy csak állok a nyitott szekrényajtók előtt, van, hogy le is ülök, és nézem az agyonzsúfolt polcokat és fogasokat, ki se tudom tisztán venni az egyes darabokat, csak a színeket és textúrákat érzékelem.
Ilyenkor szoktam a szekrény tetején tartott dobozokhoz folyamodni, amelyek kincseket rejtegetnek. Mert a ruha nem csak egy darab textil, ami véd a hideg és az eső ellen. Számomra mágikus ereje van. Nem osztom azok véleményét, akik szerint nem a ruha teszi az embert. Mert bizonyos helyzetekben nagyon is. Emlékszem, mennyire tetszett a holland gyorskorcsolyázók edzőjének egyik nyilatkozata. Arról faggatták, van-e bármi különleges korcsolyázói mezében. Hát persze, a korcsolyázó, mondta. És ez így is van. Az ő korcsolyázói öltönyben is nyernének. De el tudom képzelni, hogy az a mez valaki mást olyanerővel ruházhat fel, amin maga is meglepődik. Megesik, hogy mássá válunk, egy pillanatra leválunk magunkról, átváltozunk valaki másnak a ruhájában. Van az én dobozomban egy kék pizsama. Az anyukámé. Ha rosszkedvem van, abban alszom. Elmúlik. Van benne gyönggyel kivarrt kézelőjű kasmírgarbó. A nővéremé. Minden fontos megbeszélésemre azt veszem fel. Okos leszek és magabiztos. Van benne egy ing. A férjemé. Ha elakadok egy munkával, belebújok. Erős férfi leszek. És van benne egy pulóver.
80% akril
20% moher
Csodálatosan puha. Magasnyakú. Fehér. Sávokban lila-sárga-zöld-piros csíkok futnak körbe rajta.
Mindig elodázom a felvételét, mert ki tudja, mivé válok, ha felveszem. Láttam egyszer egy filmet. A főhősnő másodkézből vette a menyasszonyi ruháját, amely át volt itatva méreggel. Pont akkorra telítődött vele a szervezete, amikor kimondta az igent. Óvakodj mások ruháitól, gondoltam, sose tudhatod.
De a ruhák valahogy jönnek hozzám. Egyszer Franciaországban egy parkolóban találtam egy bőröndöt. Akkoriban még nem féltünk a bombáktól. Miután kiderült, hogy gazdátlan, kinyitottam. Elegáns, gazdag nő hagyhatta el, tele volt estélyi és alkalmi ruhával. Évekig azokban parádéztam.
Amúgy is én vagyok a nagy öröklő. Míg mások a korral nagyobb méretű ruhákra szorulnak, én maradok olyan, mint kamasz koromban. Barátok és családtagok hozzám hozzák, amit kinőttek, meguntak, kihíztak. Tömött szatyrokkal érkezem haza a ruhacsereberékről.
De ez a pulóver más. Ismerem a történetét.
20% szerelem
20% féltékenység
20% paranoia
20% boldogtalanság
20% leukémia
Egy fiatal nőé volt. Barátnőm édesanyjáé. Személyesen nem ismertem, keveset tudok róla. Hogy álomszép volt. Ma is több olyan hajó horgonyoz különféle balatoni kikötőkben, amit róla neveztek el. Hogy sikeres üzletasszony volt. Hogy meg volt róla győződve, a férje hűtlen hozzá. És a halála után kiderült, hogy igaza is volt. Hogy amikor megtudta, hogy beteg, kihúzta magából a gépek zsinórjait. Hogy a barátnőm imádta. Mégis megkínozta az a szeretet.
Lassan jövök rá, hogy ezzel a pulóverrel dolgom van. Biztos, hogy nem véletlenül került hozzám. Bő rám, lötyög a karomon, alig látszik ki belőle a fejem. Ahol a nyaka végződik, már kezdődik is a szemüvegem. De ez a pulóver nem azért került hozzám, hogy erőt merítsek belőle. Hanem, hogy életben tartsak általa egy emléket. Hogy emlékeztessek valakire. Hogy egyes téli napokon, mint ez a mai is, eljátsszam, hogy egy kicsit nem én vagyok.
Állok a szoba közepén. Kérdezem a férjem, felvehetem-e egy húsz éve halott nő pulóverét.
Hát persze, mondja. A tiéd. Szép vagy benne. Jó meleg.
20% moher.
Tönkő Vera novellája a 2018-as Alibi hat hónapra 20. jublieumi kiadásában jelent meg.
