A szólásszabadság, ezzel együtt a liberalizmus halála? Vagy csak jómódú celebek panaszkodása arról, hogy megkérdőjelezhetik őket a közösségi médiában? Létezik egyáltalán? A cancel culture olyan hírességeket ért el idén, mint J. K. Rowling, Sebastian Stan, vagy Ellen DeGeneres. Egy szociálpszichológus segítségével jártuk körbe a fogalmat.
Sokan vitatják a cancel culture létezését, míg mások állítják: ez a jelenség mindig is létezett, csak az internet és a közösségi média korában sokkal szerteágazóbbá és bonyolultabbá vált, így aztán meg kellett határozni egy fogalmat, amellyel aztán dobálózhatunk. Akadnak olyanok is, akik csak akkor hisznek a cancel culture-ben, ha egy adott esettel egyetértenek és úgy vélik: a kirekesztett személy megérdemelte amit kapott. A kutya pedig pont itt van elásva.
Na persze nem ott, hogy a jelenség önkényes alapon hol létezik, hol nem, hanem a kifejezésnél, hogy vélemény. Sokan ugyanis a szólásszabadság korlátozásával azonosítják a cancel culture fogalmát – tévesen.
„A szólásszabadság nem egyelő a véleményszabadsággal."
– kezdte Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológus.
„A szólásszabadság az, ha kimegyek a londoni Hyde Parkba, és kimondom, amit akarok. A véleményszabadság már egy érzékenyebb terület. Bármiről meglehet a véleményünk, azonban ha azt kisebb-nagyobb körben ki is nyilvánítjuk, valakit nagy eséllyel megsérthetünk vele."
– emelte ki a szakértő.
A „ véleményalapú kizárás" szigorúan véve egy olyan személy jó hírneve és foglalkoztatása elleni támadást jelent, aki egy gyalázatosnak mondható, erkölcsileg kifogásolható kritikát tett közzé, vagy egy azt tükröző cselekedetet vitt végbe. A Wikipédia az ókori osztrakiszmosz modern formájaként definiálja, mely arra a jelenségre utal, amikor valakit a véleménye miatt kizárnak vagy „elnémítanak" egy társadalmi vagy szakmai csoportból, közösségből. A jelenség értékelése többnyire negatív, ugyanis anélkül ítél el egy véleményt, hogy érdemi vita folyt volna a témában, ráadásul nem egy esetben komoly következményeket kell elszenvednie a véleményt megfogalmazónak.
Ha egy rosszul elsült véleménynyilvánításunk miatt valaki például az eltanácsolásunkat kezdeményezi, pláne, ha ez a kérés házon belülről érkezik, akkor már cancel culture-ről beszélhetünk. Hasonló a helyzet, ha feltöltünk az internetre egy viccnek szánt, ám kompromittáló videót, amely aztán rosszul sül el.
„A mai napig nehéz behatárolni, hogy a közösségi média pontosan milyen nyilvánosságnak számít. Ha ugyanis egy személy közzétesz egy pikírt véleményt, az szélsőséges esetben akár több millió emberhez, köztük szimpatizánsokhoz is eljuthat, csoportosulásokat eredményezhet, és különböző hatásokat válthat ki az olvasókból. Ez pedig már egy másik szerveződési szint, amelyet a jogrend nagyon nehezen tud követni, és ezáltal naprakészen meghatározni, hogy mi számít magánvéleménynek, és mi tartozik a jó ízlés, vagy akár a bántalmazás kategóriájába, ami esetén már beszélhetünk cancel culture-ről."
– fejtette ki Szvetelszky. Találó példának hozta a mai klímahelyzet kapcsán azt a különbséget, ha egy illető szűk körben kijelenti, hogy az éghajlatváltozás miatt felelőtlenségnek tartja az indokolatlan autózgatást, illetve ha ugyanezt széles körben, netán a közösségi médiában terjeszti, és véleménye akár több millió emberhez is eljut. Utóbbi esetben a véleménynyilvánító meglátása sok mindenkire lehet hatással, és az illetőt tömegek cáfolhatják, ami kiváló példája a cancel culture-nek.
Candace Payne videója bár nem példája a véleményalapú kizárásnak, tökéletesen ábrázolja, hogyan érhet el egy civil bejegyzés milliókat.
„Véleményalapú kizárás már a középkorban, sőt, az ókorban is létezett. Akkor azonban legfeljebb több fős csoportokban fejthették ki az emberek a véleményüket, csak néhányuknak volt lehetősége tömegek előtt beszélni. Ma hétmilliárdan élünk a Földön, mind különbözőek vagyunk, és nap mint nap kinyilvánítjuk a véleményünket, ez pedig más hatással van a társadalom egészére, ugyanis a következmények sokkal impulzívabbak, ne adj' isten erőszakosabbak lehetnek."
– mondta a szociálpszichológus.
A legtöbbekhez a mai napig a hírességek és a politikusok véleménye jut el, így főként ők állnak a kizárók céltáblájának közepén, ám ezzel együtt ők is a legkevésbé elnémíthatók. Gondoljunk csak a nagy sikerű Harry Potter-könyvek szerzőjére, J. K. Rowlingra, aki transzfóbnak titulált nyilatkozatai miatt esett a cancel culture áldozatául, ám azóta is tudjuk ki ő, és az írónő továbbra is aktív.
Ellenben a hírességek esetén is van foganatja a jelenségnek. Annak lényege ugyanis nem az, hogy a csillagokat visszahúzza a földre, hanem bizonyos normákat akar teremteni a többség számára. Így egy híresség ellen meginduló kirekesztő lavina akkor is sikeres, ha az változást ér el az adott személy kommunikációjában, viselkedésében, vitakultúrájában. Ez pedig nem feltétlenül az ismert személyiség közvetlen támadásával érhető el, hiszen ő arra is felhasználhatja az ellene irányuló kampányt, hogy megerősítse rajongótáborát.
A cancel culture főként azok ellen hatásos, akik még felemelkedőben vannak. Ha például a Rowlingot kritizálók olyan kevésbé ismert írókat vesznek célba, akik a neves szerző pártját fogják, egy idő után közvetetten érhetik el a kívánt hatást. Ez pedig lényegi eleme a cancel culture-nek: ha éppen elég embert hozunk szégyenbe vagy ijesztünk meg kellőképpen egy adott vélemény miatt, a velük egyetértők végül ezekhez az emberekhez idomulnak majd, és hasonlóképpen háttérbe vonulnak.
People who menstruate include trans men...
— syd (@sydneydito) June 6, 2020
„A jelenség következtében egyre többen óvakodnak kifejteni és vállalni a véleményüket, hiszen minden szó kiforgatható. Ha valakit elítélnek a meglátásai miatt, egy másik már nem mer nyíltan, hasonlóan vélekedni."
– hívta fel a figyelmet Szvetelszky Zsuzsa.
Az amerikai felsőoktatásban ma egyre nagyobb problémát jelent az efféle kizárás mind a diákok, mind pedig a vezetőségek részéről. Nem is olyan régen egy professzort azért függesztettek fel egy tengerentúli egyetemen, mert megkérdőjelezte az úgynevezett Columbian Exchange-t, azaz a Kolumbuszi cserét (a növények, állatok, kulturális elemek, emberi populációk, technológiák, ötletek, valamint a betegségek kiterjedt szállítása Amerika és a „régi világ", azaz Afrika, Ázsia és Európa között – a szerk). Pontosabban, hogy annak pozitívumai felülmúlták-e a folyamat negatív hatásait. Ezt pedig Amerika-ellenes megnyilvánulásnak titulálták.
So now a professor can be canceled for posing the question: "Do the positives of the Columbian Exchange outweigh the negatives?" Appalling behavior by @StJohnsU. Thank heavens for @TheFIREorg: https://t.co/iBUrGYhiAt
— Niall Ferguson (@nfergus) October 8, 2020
Az Alapítvány az Egyéni Jogokért az Oktatásban (The Foundation for Individual Rights in Education) két másik szervezettel közösen 20 ezer amerikai hallgató bevonásával készítette el az eddigi legnagyobb felmérést a szabad véleménynyilvánítás helyzetéről 55 amerikai főiskolán. A kutatás során a tanulók 60 százaléka úgy nyilatkozott: nem tudja kifejteni meglátásait az intézményben, mert fél, hogyan reagálnak majd a diáktársai, tanárai, valamint a tanulmányi osztály. Mindössze 15 százalék érezte magát biztonságban, ha valamiben nem értett egyet egy professzorával egy vitatható kérdésben. Többségében a női tanulók féltek konfrontálódni a tanárukkal.
60% of students reported feeling that they could not express an opinion because of how students, a professor, or their administration would respond. 21% of Ivy League schools were in favor of using violence to stop a campus speech.
— Niall Ferguson (@nfergus) October 8, 2020
Bár a cancel culture jelenlétét a megfogalmazott vélemények súlya és helye is befolyásolja, sokan az ezekhez hasonló példák miatt hiszik azt a szólásszabadság elleni hadjáratnak. A véleményalapú kizárás eléréséhez ideális esetben azonban olyan megcáfolhatatlan szilárd érvekre van szükség, amelyek egy nagyobb tömeg egyhangú ellenvéleményét tükrözik, így az illető sorsa mondhatni demokratikus vita eredményeképp dől el.
„Végső soron a jog meghatározásait kell segítségül hívni. Alapesetben hihetek és mondhatok is, amit szeretnék, ugyanakkor ha már rágalmazok vagy provokálok, az már a jogban is meghatározott büntetőjogi felelősséget von maga után. Bár a mai modern jelenségeket nem tudja teljes szigorúsággal behatárolni a jog, az akkor is jó iránymutatónak számít a cancel culture kérdésében. Egy nagyon jó példa erre egy újságíró pere, aki egy széles közönséget elérő zenei kritikájában úgy fogalmazott, hogy a karmester »számtalan hibát vétett«. A karmester pert indított, a bíróságon pedig bebizonyították, hogy összesen négy hibáról volt szó, így a »számtalan hiba« megfogalmazás nem fedte a valóságot. A pert így természetesen a karmester nyerte. Na most a közösségi média korában nem kell ahhoz újságírónak lennünk, hogy egy meggondolatlan kijelentésünk, amely szélsőséges esetben akár több millió emberhez is eljuthat, hasonló következményeket vonjon maga után."
– szögezte le a szakember.
