A 19. századi Angliában a szénnel fűtött otthonok és épületek kéményeit rendszeresen tisztítani kellett. A kéményjáratok sokszor olyan keskenyek voltak, hogy egy felnőtt már nem fért el bennük, ezért a tisztításukat gyerekekre bízták. A mestereknek minél kisebb termetű segítőkre volt szükségük, így a szegény családokból vagy árvaházakból hozzájuk került gyerekeket már egészen fiatalon munkába állították. A gyakorlat a 18. századra annyira elterjedt, hogy a korabeli beszámolók 4-6 éves kéményseprőkről is említést tesznek.
Munkanapjuk rendszerint még napkelte előtt kezdődött. Házról házra jártak, és minden helyszínen be kellett mászniuk a kéménybe, hogy a szűk nyílásokon átkúszva eltávolítsák a falakra rakódott kormot. A járatok sötétek és levegőtlenek voltak, ezért munka közben könnyen szerezhettek vágásokat, horzsolásokat és zúzódásokat. Mire végeztek, gyakran tetőtől talpig korom borította őket. Ezután indultak tovább a következő címre, London utcáin pedig sokszor hosszú távolságokat kellett gyalogolniuk, miközben minden eszközüket magukkal cipelték.
A munka addig tartott, amíg az aznapra kijelölt kéményekkel nem végeztek, így gyakran csak estére értek vissza a mester házába. Itt többnyire a padláson vagy más zsúfolt helyiségben kaptak helyet, sokszor a földön aludtak. Mivel vasárnaponként is dolgoztatták őket, rendszeres pihenőnapjuk sem igazán volt. A korom folyamatos belélegzése és a veszélyes munkakörülmények súlyosan károsították az egészségüket.
A gyerekek kéményseprőként való alkalmazása idővel egyre nagyobb felháborodást váltott ki. A 19. század során több alkalommal próbálták törvényekkel korlátozni a gyerekmunkát, ám ezek betartatása sokáig nehézkes volt. Az 1870-es évekre azonban egyre erősebb lett a nyomás a szabályok szigorítására. Az 1875-ben elfogadott jogszabály már szigorúbb ellenőrzést vezetett be, és jelentősen visszaszorította azt a gyakorlatot, hogy gyerekeket küldjenek fel a kémények belsejébe. Ezzel hosszú évtizedek után végre valódi változás kezdődött a szakmában.
Olvasd el ezt is!