Van, aki szavakban gondolkodik, más képekben: mitől függ, kinek hogyan jár az agya?
A közösségi médiának van egy kifejezetten hasznos oldala: néha kiderül belőle, hogy ugyanazokat a hétköznapi mondatokat teljesen másként értjük. Amikor például valaki arra kér, hogy képzeljünk el valamit, sokan tényleg látnak egy képet a fejükben. Mások viszont nem látnak semmit, csak tudják, miről van szó. Ugyanez igaz a „belső hangra” is. Van, akinek a gondolkodása folyamatos, szavakból álló beszélgetés önmagával, más pedig úgy old meg feladatokat, hoz döntéseket, emlékszik vissza dolgokra, hogy közben nem fut mondatokból álló narráció a fejében.
Kutatások szerint azonban a gondolataink jelentős része nem is a jelenhez kötődik. Sok időt töltünk azzal, hogy máshol jár az eszünk: visszaidézünk, előre tervezünk, elképzelünk, aggódunk, álmodozunk. Naponta rengeteg gondolatvillanás fut át rajtunk, és többségük úgy tűnik el, hogy észre sem vesszük. És ami a legfontosabb: ezeknek csak egy része jelenik meg szavak formájában. Sok embernél a gondolkodás nagyobb része képekből, hangemlékekből, testérzetekből, hangulatokból, megérzésekből áll össze, anélkül, hogy bárki végigmondaná magában, mi történik.
A belső képek hiányának is van neve, és a belső beszéd hiányának is, de a lényeg egyszerűbb: nem mindenki lát képeket a fejében, és nem mindenki hall belső mondatokat. Ráadásul ez sem fekete-fehér. Van, aki élénk, részletes képeket lát, van, aki csak halvány benyomásokat, és van, aki semmit. Ugyanígy van a belső monológ esetében: van, aki teljes vitákat folytat magában, más csak szófoszlányokat használ, és olyan is van, aki egyáltalán nem kommunikál magával ilyen módon.
A gondolkodásnak több jellegzetes útja van, és ezek gyakorlati helyzetekben is jól látszanak. A belső hanggal gondolkodó embernél például a fejben szavak futnak, mintha egy halk beszélgetés menne. Ha elveszíti a kulcsát, belül kérdezgeti magát: „Hol lehet? Letettem az asztalra? A kabátban maradt?” A képekben gondolkodó embernél ugyanennek a keresésnek más a formája: nem mondatokat gyárt, hanem villanásszerűen felidézi a legutóbbi pillanatot, amikor még a kezében volt a kulcs, és a kép „odahúzza” a figyelmét egy hely felé. Van olyan gondolkodás is, ahol a gondolat elsősorban érzésként jelenik meg: egy kis feszültség, ijedtség, aztán egy megnyugvás, mintha a test jelezné, merre érdemes nézni. És van olyan is, ahol a gondolat inkább érzékszervi emlékhez kötődik: valaki nem képet lát és nem mondatot hall, hanem például felidézi a kulcs csörrenését, vagy a mozdulatot, ahogy a zsebébe csúsztatta.
Előfordul egy ötödik jelenség is: olyanok is vannak, akik azt mondják, náluk nincs se belső hang, se belső kép, és még csak erős érzelmi jelzés sem, hanem egyfajta néma megértés van. A gondolat „kész” lesz, és ők tudják, mit akarnak, mire jutottak, de nem társul hozzá sem szöveg, sem kép. A csoportok arányait csak becslésekből ismerjük, mert ezt nehéz pontosan mérni, és a legtöbb adat önbevalláson alapul. A beszámolók mégis abba az irányba mutatnak, hogy a belső hang nem mindenkinek állandó társa, a képek sokaknál erősek, és vannak, akik főleg érzésekből és benyomásokból építkeznek.
A különböző gondolkodási módoknak előnyeik és árnyoldalaik is lehetnek. A képekkel dolgozó emberek sokszor könnyebben jegyeznek meg dolgokat, mert az emlék jelenetté alakul. A belső hanggal gondolkodók gyakran erősek tervezésben és problémamegoldásban, mert a fejben futó mondatokkal ki tudják próbálni a lépéseket, mintha előre lejátszanák a helyzetet. Ugyanakkor pont ez a képesség hajlamosíthat arra, hogy a gondolatok körbe-körbe járjanak: ugyanazokat a mondatokat ismételjük, és ebből nem megoldás, hanem feszültség születik. Az érzésekre és testjelzésekre építő gondolkodás gyors irányt adhat, de néha nehezebb szavakba önteni, ezért mások felé körülményesebb elmagyarázni.
Olvasd el ezt is!