A Hamu és Gyémánt magazin 2005-ben készített interjút Törőcsik Marival egy pesti bérházban, ahol Sándor Pál rendezésében a Noé bárkája című filmet forgatták. A beszélgetés lenyomatával és a magazin lapjain az elmúlt évtizedek során megjelent képekkel emlékezünk a ma hajnalban elhunyt legendás színésznőre.
„Négy klasszikus egy bákában. Pontosabban egy mocskos-gyönyörű pesti bérházban, ami létezésének utolsó heteiben esélyt kapott arra, hogy bekerülhet a filmtörténetbe. Sándor Pál 18 év hallgatás után újra nagyjátékfilmet forgat olyan társakkal, mint Törőcsik Mari, Garas Dezső, Kállai Ferenc" – így kezdődik a Hamu és Gyémánt magazin 2005. őszi lapszámában megjelent cikk, amely fel is vázolja a beszélgetés, beszélgetések apropóját.
Törőcsik Mari gyerekszobája
A művésznő a valamikori gyerekszobában várja, hogy kezdődjék a felvétel. A nappaliban Garas Dezső üldögél egy viharvert fotelben, a konyhában a kellékes tyúkot kopaszt – a bontott csirkén felnőtt stábtagok csodálatától kísérve.
A falon köröskörül versenyautó, ugyanaz az ábra több száz példányban, tapétába fogalmazva. Ha kicsit gyorsabban megfordul az ember, elindul vele a szoba. Eredeti lakója talán egy barátságosabb lakásban folytatja a felnőtté válást, és nem bánja, hogy a Nagy Ignác utca 21.-be már sosem fog visszatérni. De az is lehet, hogy napos emlékként gondol majd vissza a gangos házra, mint Törőcsik Mari a Bécsi út 92-re.
– Anyám unokatestvére, akit Édinek hívtam, egyszer rám nézett, és azt mondta: a három gyerekem mellé téged még elfogadlak. Így, amikor tizennégy évesen Pestre kerültem, hogy itt járjak középiskolába, náluk laktam. Imádtam a Bécsi úti városi házakat. Emlékszem, amikor szép idő volt, hajmosás után kiültem az ajtó elé, a folyosóra, és a napon szárítottam a hajam.
Sohasem szeretett a munkáiról beszélni
Arról a régi házról szívesebben mesél, mint a szerepeiről vagy a filmekről, amelyeket épp forgat. Sohasem szeretett a munkáiról beszélni. Azt mondja, a forgatás idején nem foglalkozik az egész filmmel, a rész érdekli, a pillanat, hogy az adott jelenetet jól oldja meg. Szerinte ez a színész dolga, az egészet a rendezőnek kell látnia. Mastroiannit idézi, aki a 8 és fél forgatása előtt kért egy forgatókönyvet Fellinitől. Kapott. Otthon, amikor kinyitotta, csak üres lapokat talált benne. A 8 és fél Fellini fejében volt. És ennyi elég.
Korábban két filmben dolgozott Sándor Pállal – Szeressétek Odor Emíliát! és Szerencsés Dániel –, de most először írták rá a szerepet. Ahogy Garasra és Kállaira is. S hogy jól állnak egymásnak Garas Dezsővel? Hát persze, sokszor játszottak együtt, ugyanazt gondolják a színészetről, és több közös mesterük volt, például Major, Ljubimov, Vasziljev – három a legnagyobbak közül.
A teljesítőképesség határa
A nagybetűs Rendező bármit megtehet a színészével. Elviheti a lelki és fizikai teljesítőképességének határáig. Vasziljev például – amikor a Nagybácsi álma című Dosztojevszkij darabot rendezte a Nemzetiben – annyira elment a végsőkig, hogy Törőcsik Mari majdnem visszaadta a szerepet. Az első próbán ugyanazt a féloldalnyi szöveget olvastatta vele újra és újra. Ha a színésznő megállt, hogy meddig még, a rendező csak annyit mondott: olvassa! Eltelt egy óra, kettő, két és fél, Udvaros Dorottya, akivel ugyanabban a jelenetben voltak, már sírt.
– Ránéztem az órámra, elhatároztam: még egyszer elolvasom, és ha ezzel nem lesz vége, visszaadom a szerepet, nem érdekel, ha botrány lesz belőle. Amikor befejeztem, Vasziljev megszólalt: vége a próbának. Teljesen kihűltem, elköszöntem és hazamentem. Még másnap is dermedten jelentem meg. Jó reggelt, honnan kezdjem? Ahonnan akarja – válaszolta. Ragaszkodtam hozzá, hogy ő mondja meg, mit akar. Erre újraolvastatta velem az előző napi fél oldalt. Mondtam magamban egy cifrát, elkezdtem. És eljött a pillanat, amikor egyszer csak megértettem, hogy mit akar. Repültem a nyakába, azóta imádjuk egymást. Mint színész, valamivel több lettem akkor. Egy rendező – akit nemcsak úgy hívnak, hanem az is – ezt is megengedheti magának.
„Csak semmi sport!”
A művésznő az elmúlt hónapokban három különböző rendezővel három filmben dolgozott. A sort Az érsek látogatása nyitotta, Erdélyben forgatták, fent a Hargitán, egy kaolinbányában (a kaolin a porcelángyártás alapanyaga). Komoly fizikai erőpróba volt. Amikor zuhogó eső áztatta fel a szürke terepet, Törőcsik Mari úgy érezte, nemhogy kaolint, de porcelánt sem akar látni többé. A filmet azonban szerette, az olasz főszereplőben, Adriano Gianniniben nemcsak nagyszerű színészt, hanem elbűvölő embert ismert meg, és a gyönyörű vidéket is élvezte. Ha nem esett. Ezután a Micimackó következett, s most a Noé bárkája. Emellett három premierre készül, két bemutatója lesz a Nemzetiben, egy a Katona József Színházban. Hihetetlen a munkabírása, és állóképessége, hajlékonysága, fürgesége is bámulatos. Minek köszönhető? Churchillt idézi: csak semmi sport!
– Dohányzom, és ami az egészséges táplálkozást illeti, a kedvencem a túró, megsózva, megpaprikázva, s mellé a szomszéd Margitkám szalonnája, zöldhagymával a kertből. Mindent szeretek, ami finom. Amikor a Café de la Paixben (a leghíresebb párizsi „művészkávéház" – a szerk.) jég között kihozzák az osztrigát, csigát és hasonlókat, képes vagyok 3-4 órán át eszegetni. De anyám krumplilevese ugyanolyan jó! Imádom a kenyeret, és iszom sört. Hálás vagyok a sorsnak – és annak, aki elkészítette – a jó ételért. Szeretek enni, de nem eszem sokat. Ami pedig a mozgást illeti, nekem ötven éve az a sport, hogy dolgozom.
„A rendezőnek bele kell »szeretnie« a színészébe”
Dolgozni csak örömmel tud. A Noé bárkájának forgatásán jól érzi magát. Sándor Pálban a makacsságát kedveli, no meg azt, hogy ha úgy adódik, képes engedni is. Egy gesztusból, szóból vagy egyszerűen abból, hogy ráhangolódik a másik idegállapotára, megérzi, ha a színész mást akar. Ha jó a megoldás, elfogadja.
Kettejük életében volt egy pillanat, amikor a rendező örökre beleszeretett a színésznőbe. Első közös filmjükre készültek, amikor egy alkalommal Sándor Pál hazavitte Törőcsik Marit, aki a kocsiból kilépve visszaszólt: „Isten áldja!" Olyan nagyon „törőcsikmarisan". A hatás azóta tart. Megemlítem, hogy a minap Alföldi Róbert is azt nyilatkozta, azért osztotta rá Malacka szerepét a Micimackóban, mert egyszerűen szerelmes belé.
– Istenem, hát az jó – neveti el magát. – Úgy helyes, hogy a rendezőnek bele kell „szeretnie" a színészébe. Természetesen én is „szerelmes" vagyok minden jó rendezőbe. Másképp nem is lehet. Gondolja el, hat-nyolc hétig egyetlen embernek produkáljuk magunkat. Nekem az elmúlt ötven év alatt bármikor fel lehetett szólni a színpadra, hogy amit csinálok, az úgy rossz, ahogy van, de közben néhányszor el is kell tőlem ájulni! El kell velem hitetni, hogy még érdemes, még ott kell lennem.
Szerző: Völgyi Vera
A cikk a Hamu és Gyémánt magazin 2005. őszi lapszámában jelent meg.