A Hamu és Gyémánt magazin 2005-ben készített interjút Törőcsik Marival egy pesti bérházban, ahol Sándor Pál rendezésében a Noé bárkája című filmet forgatták. A beszélgetés lenyomatával és a magazin lapjain az elmúlt évtizedek során megjelent képekkel emlékezünk a ma hajnalban elhunyt legendás színésznőre.


„Négy klasszikus egy bákában. Pontosabban egy mocskos-gyönyörű pesti bérházban, ami létezésének utolsó heteiben esélyt kapott arra, hogy bekerülhet a filmtörténetbe. Sándor Pál 18 év hallgatás után újra nagyjátékfilmet forgat olyan társakkal, mint Törőcsik Mari, Garas Dezső, Kállai Ferenc" – így kezdődik a Hamu és Gyémánt magazin 2005. őszi lapszámában megjelent cikk, amely fel is vázolja a beszélgetés, beszélgetések apropóját.

Törőcsik Mari gyerekszobája

A művésznő a valamikori gyerekszobában várja, hogy kezdődjék a felvétel. A nappaliban Garas Dezső üldögél egy viharvert fotelben, a konyhában a kellékes tyúkot kopaszt – a bontott csirkén felnőtt stábtagok csodálatától kísérve.

A fa­lon kö­rös­kö­rül ver­seny­au­tó, ugyan­az az áb­ra több száz pél­dány­ban, ta­pé­tá­ba fo­gal­maz­va. Ha ki­csit gyor­sab­ban meg­for­dul az em­ber, el­in­dul ve­le a szo­ba. Ere­de­ti la­kó­ja ta­lán egy ba­rát­sá­go­sabb la­kás­ban foly­tat­ja a fel­nőt­té vá­lást, és nem bán­ja, hogy a Nagy Ig­nác ut­ca 21.-be már so­sem fog vis­­sza­tér­ni. De az is le­het, hogy na­pos em­lék­ként gon­dol majd vis­­sza a gan­gos ház­ra, mint Törőcsik Ma­ri a Bé­csi út 92-re.

– Anyám uno­ka­test­vé­re, akit Édinek hív­tam, egy­szer rám né­zett, és azt mond­ta: a há­rom gye­re­kem mel­lé té­ged még el­fo­gad­lak. Így, ami­kor ti­zen­négy éve­sen Pest­re ke­rül­tem, hogy itt jár­jak kö­zép­is­ko­lá­ba, ná­luk lak­tam. Imád­tam a Bé­csi úti vá­ro­si há­za­kat. Em­lék­szem, ami­kor szép idő volt, haj­mo­sás után ki­ül­tem az aj­tó elé, a fo­lyo­só­ra, és a na­pon szá­rí­tot­tam a ha­jam.

T\u00f6r\u0151csik Mari \u00f6sszetett k\u00e9zzel \u00fcl egy sz\u00e9ken

Fotó: Hamu és Gyémánt magazin 2005. ősz

Sohasem szeretett a munkáiról beszélni

Ar­ról a ré­gi ház­ról szí­ve­seb­ben me­sél, mint a sze­re­pe­i­ről vagy a fil­mek­ről, ame­lye­ket épp for­gat. So­ha­sem sze­re­tett a mun­ká­i­ról be­szél­ni. Azt mond­ja, a for­ga­tás ide­jén nem fog­lal­ko­zik az egész film­mel, a rész ér­dek­li, a pil­la­nat, hogy az adott je­lene­tet jól old­ja meg. Sze­rin­te ez a szí­nész dol­ga, az egé­szet a ren­de­ző­nek kell lát­nia. Mastroiannit idé­zi, aki a 8 és fél for­ga­tá­sa előtt kért egy for­ga­tó­köny­vet Fellinitől. Ka­pott. Ott­hon, ami­kor ki­nyi­tot­ta, csak üres la­po­kat ta­lált ben­ne. A 8 és fél Fellini fe­jé­ben volt. És en­­nyi elég.

Ko­ráb­ban két film­ben dol­go­zott Sán­dor Pál­lal – Sze­res­sé­tek Odor Emí­li­át! és Sze­ren­csés Dá­ni­el –, de most elő­ször ír­ták rá a sze­re­pet. Ahogy Ga­ras­ra és Kál­la­i­ra is. S hogy jól áll­nak egy­más­nak Ga­ras De­zső­vel? Hát per­sze, sok­szor ját­szot­tak együtt, ugyan­azt gon­dol­ják a szí­né­szet­ről, és több kö­zös mes­te­rük volt, pél­dá­ul Ma­jor, Ljubimov, Vasziljev – há­rom a leg­na­gyob­bak kö­zül.

T\u00f6r\u0151csik Mari, K\u00e1llai Ferenc, Garas Dezs\u0151 egy pesti b\u00e9rh\u00e1z udvar\u00e1n

Fotó: Hamu és Gyémánt magazin 2005. ősz

A tel­je­sí­tő­ké­pes­ség ha­tá­ra

A nagy­be­tűs Ren­de­ző bár­mit meg­te­het a szí­né­szé­vel. El­vi­he­ti a lel­ki és fi­zi­kai tel­je­sí­tő­ké­pes­ség­ének ha­tá­rá­ig. Vasziljev pél­dá­ul – ami­kor a Nagy­bá­csi ál­ma cí­mű Dosz­to­jevsz­kij da­ra­bot ren­dez­te a Nem­ze­ti­ben – an­­nyi­ra el­ment a vég­ső­kig, hogy Törőcsik Ma­ri majd­nem vis­­sza­ad­ta a sze­re­pet. Az el­ső pró­bán ugyan­azt a fél­ol­dal­nyi szö­ve­get ol­vas­tat­ta ve­le új­ra és új­ra. Ha a szí­nész­nő meg­állt, hogy med­dig még, a ren­de­ző csak an­­nyit mon­dott: ol­vas­sa! El­telt egy óra, ket­tő, két és fél, Ud­va­ros Do­rot­­tya, aki­vel ugyan­ab­ban a je­le­net­ben vol­tak, már sírt.

– Ránéztem az órám­ra, el­ha­tá­roz­tam: még egy­szer el­ol­va­som, és ha ez­zel nem lesz vé­ge, vis­­sza­adom a sze­re­pet, nem ér­de­kel, ha bot­rány lesz be­lő­le. Ami­kor be­fe­jez­tem, Vasziljev meg­szó­lalt: vé­ge a pró­bá­nak. Tel­je­sen ki­hűl­tem, el­kö­szön­tem és ha­za­men­tem. Még más­nap is der­med­ten je­len­tem meg. Jó reg­gelt, hon­nan kezd­jem? Ahon­nan akar­ja – vá­la­szol­ta. Ra­gasz­kod­tam hoz­zá, hogy ő mond­ja meg, mit akar. Er­re új­ra­ol­vas­tat­ta ve­lem az elő­ző na­pi fél ol­dalt. Mond­tam ma­gam­ban egy cif­rát, el­kezd­tem. És el­jött a pil­la­nat, ami­kor egy­szer csak meg­ér­tet­tem, hogy mit akar. Re­pül­tem a nya­ká­ba, az­óta imád­juk egy­mást. Mint szí­nész, va­la­mi­vel több let­tem ak­kor. Egy ren­de­ző – akit nem­csak úgy hív­nak, ha­nem az is – ezt is meg­en­ged­he­ti ma­gá­nak.

„Csak semmi sport!”

A mű­vész­nő az el­múlt hó­na­pok­ban há­rom kü­lön­bö­ző ren­de­ző­vel há­rom film­ben dol­go­zott. A sort Az ér­sek lá­to­ga­tá­sa nyi­tot­ta, Er­dély­ben for­gat­ták, fent a Har­gi­tán, egy ka­o­lin­bá­nyá­ban (a ka­o­lin a por­ce­lán­gyár­tás alap­anya­ga). Ko­moly fi­zi­kai erő­pró­ba volt. Ami­kor zu­ho­gó eső áz­tat­ta fel a szür­ke te­re­pet, Törőcsik Ma­ri úgy érez­te, nem­hogy ka­o­lint, de por­ce­lánt sem akar lát­ni töb­bé. A fil­met azon­ban sze­ret­te, az olasz fő­sze­rep­lő­ben, Adriano Gian­ni­niben nem­csak nagy­sze­rű szí­nészt, ha­nem el­bű­vö­lő em­bert is­mert meg, és a gyö­nyö­rű vi­dé­ket is él­vez­te. Ha nem esett. Ez­után a Mi­ci­mac­kó kö­vet­ke­zett, s most a Noé bár­ká­ja. Emel­lett há­rom pre­mi­er­re ké­szül, két be­mu­ta­tó­ja lesz a Nem­ze­ti­ben, egy a Ka­to­na Jó­zsef Szín­ház­ban. Hi­he­tet­len a mun­ka­bí­rá­sa, és ál­ló­ké­pes­sé­ge, haj­lé­kony­sá­ga, für­ge­sé­ge is bá­mu­la­tos. Mi­nek kö­szön­he­tő? Chur­chillt idé­zi: csak sem­mi sport!

– Do­hány­zom, és ami az egész­sé­ges táp­lál­ko­zást il­le­ti, a ked­ven­cem a tú­ró, meg­sóz­va, meg­pap­ri­káz­va, s mel­lé a szom­széd Mar­git­kám sza­lon­ná­ja, zöld­hagy­má­val a kert­ből. Min­dent sze­re­tek, ami fi­nom. Ami­kor a Café de la Paixben (a leg­hí­re­sebb pá­ri­zsi „mű­vész­­ká­vé­ház" – a szerk.) jég kö­zött ki­hoz­zák az oszt­ri­gát, csi­gát és ha­son­ló­kat, ké­pes va­gyok 3-4 órán át esze­get­ni. De anyám krump­li­le­ve­se ugyan­olyan jó! Imá­dom a ke­nye­ret, és iszom sört. Há­lás va­gyok a sors­nak – és an­nak, aki el­ké­szí­tet­te – a jó éte­lért. Sze­re­tek en­ni, de nem eszem so­kat. Ami pe­dig a moz­gást il­le­ti, ne­kem öt­ven éve az a sport, hogy dol­go­zom.

„A rendezőnek bele kell »szeretnie« a színészébe”

Dol­goz­ni csak öröm­mel tud. A Noé bár­ká­já­nak for­ga­tá­sán jól ér­zi ma­gát. Sán­dor Pál­ban a ma­kacs­sá­gát ked­ve­li, no meg azt, hogy ha úgy adó­dik, ké­pes en­ged­ni is. Egy gesz­tus­ból, szó­ból vagy egy­sze­rű­en ab­ból, hogy rá­han­go­ló­dik a má­sik ideg­ál­la­po­tá­ra, meg­ér­zi, ha a szí­nész mást akar. Ha jó a meg­ol­dás, el­fo­gad­ja.

Ket­te­jük éle­té­ben volt egy pil­la­nat, ami­kor a ren­de­ző örök­re be­le­sze­re­tett a szí­nész­nő­be. El­ső kö­zös film­jük­re ké­szül­tek, ami­kor egy al­ka­lom­mal Sán­dor Pál ha­za­vit­te Törőcsik Ma­rit, aki a ko­csi­ból ki­lép­ve vis­­sza­szólt: „Is­ten áld­ja!" Olyan na­gyon „törőcsikmarisan". A ha­tás az­óta tart. Meg­em­lí­tem, hogy a mi­nap Al­föl­di Ró­bert is azt nyi­lat­koz­ta, azért osz­tot­ta rá Ma­lac­ka sze­re­pét a Mi­ci­mac­kó­ban, mert egy­sze­rű­en sze­rel­mes be­lé.

– Is­te­nem, hát az jó – ne­ve­ti el ma­gát. – Úgy he­lyes, hogy a ren­de­ző­nek be­le kell „sze­ret­nie" a szí­né­szé­be. Ter­mé­sze­te­sen én is „sze­rel­mes" va­gyok min­den jó ren­de­ző­be. Más­képp nem is le­het. Gon­dol­ja el, hat-nyolc hé­tig egyet­len em­ber­nek pro­du­kál­juk ma­gun­kat. Ne­kem az el­múlt öt­ven év alatt bár­mi­kor fel le­he­tett szól­ni a szín­pad­ra, hogy amit csi­ná­lok, az úgy rossz, ahogy van, de köz­ben né­hány­szor el is kell tő­lem ájul­ni! El kell ve­lem hi­tet­ni, hogy még ér­de­mes, még ott kell len­nem.

Szerző: Völgyi Vera

A cikk a Hamu és Gyémánt magazin 2005. őszi lapszámában jelent meg.

A figyelmetekbe ajánljuk