Szépségbe rejtett titkok – Sabrina Bockler művészete
Ha a valóság és a fikció közti határvonalat átlépve Sabrina Bockler festményeinek terében találnánk magunkat, holland tulipánokkal, változatos zöldség- és gyümölcskínálattal, terített asztalt káosszá alakító kutyákkal, újraértelmezett mitológiai alakokkal ismerkedhetnénk meg. Kalandozásunk során pedig új értelmet nyernének a remény és veszteség, a szépség és hanyatlás, valamint a múlt és jelen ellentétpárjai, amelyek elválaszthatatlanul szövik át a New Yorkban élő és alkotó művész világát.
Szép az, ami harmonikus, ami esztétikus, ami hat az érzékeinkre, vagy – ha éppen egy nagy filozófust idéznénk – ami érdek nélkül tetszik. Vagy mégsem? Sabrina Bockler festményei első pillantásra a szépség és a tökéletesség látszatát keltik, de ha tovább időzünk a jeleneteknél, az egyensúly felbomlik, és a mélyben mindannyiszor felbukkan valami nyugtalanító: rejtett utalások, kísérteties arcok, elfojtott vágyak, beteljesületlen elvárások…
Sabrina Bockler 1987-ben született az Egyesült Államokban, második generációs lengyel bevándorlócsaládba. Gyerekkorában a nyarakat egy lengyelországi tanyán töltötte, ahol szabadidejében legtöbbször rajzolt vagy festett. Mivel édesanyja úgy döntött, hogy sem őt, sem a bátyját nem tanítja meg lengyelül, Sabrina a művészet segítségével próbált eligazodni abban a világban, ahol újra meg újra nyelvi korlátokba ütközött. Innentől kezdve a művészet szerves része lett az életének. „Nem szerettem iskolába járni, jegyzetelés helyett inkább rajzoltam a füzeteimbe. Már fiatalon elhatároztam, hogy művész szeretnék lenni.”
Az egyetemen mégis divattervezést tanult, 2011-ben diplomázott a New York-i Parsons School of Designon, de hamar rájött, hogy nem ez lesz az ő útja.
Textiltervezőként kezdett dolgozni, kézzel festett mintákat készített különböző anyagokra, ami már jobb iránynak bizonyult: átmenetet biztosított a képzőművészet felé. Mások kreatív gondolatainak megvalósítása azonban nem elégítette ki: végül a festészet lett az az önkifejezési forma, amelyben a saját hangját megtalálta.
Művészete organikusan fejlődött az évek során. Korábbi festményei gyakran statikus jeleneteket ábrázoltak, ahol a feszültség forrását a lehetetlennek tűnő kompozíciók adták. Azóta egy teátrálisabb, mozgalmasabb irány felé fordult, de a nyugtalanító dinamika továbbra is központi elem maradt. „A csendélet műfaja egy idő után korlátok közé szorított, többet akartam elmondani a festményeimmel. A természet, a nőiség, a kontroll mint alaptémák ugyanúgy megjelennek az embereket ábrázoló képeimen, de az elmúlt években egyre fontosabb lett számomra, hogy történeteket mutassak be. A csendélet most is része a festményeknek, most azonban már inkább a hátteret, a kontextust biztosítja.”
Szöveg: Pellek-Szakszon Réka
A teljes cikket és a művésszel készült miniinterjút keressétek a Hamu és Gyémánt magazin nyári lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.