Ezüsttárca, selyemsál, olasz öltöny, robogó. Vagy inkább egy kockacukor, egy szalvéta, egy pardon, egy kopogás? A stílus számos helyen tetten érhető, ott lakozik a tárgyakban, a mozdulatokban, a gesztusokban és a cselekedetekben. De hogy mindez mikor csupán póz, és az üres forma mikor éri el a funkcióját, csak akkor derül ki, ha önmagunk mélyére tekintünk. Dávid Máté cikkének részlete a Hamu és Gyémánt magazin tavaszi lapszámából.
A hálószobám fala határos a lépcsőházzal; én pedig éppen ülök és hallgatom, hogyan jönnek-mennek a szomszédaim. Lakik a házban például egy nyugdíjas nő, aki hétköznaponként pontban fél nyolckor ugyanabban a monoton ritmusban kopog le körömcipőben a harmadikról, így szinte felesleges ébresztőórát állítanom, míg a közvetlen szomszédom, nyolc és fél kilenc között – szerintem – úszni megy. Felismerem valamennyiüket annak alapján, amilyen stílusban szedik a lábukat, és arról is egészen konkrét elképzeléseim vannak, hogy milyen viszonyt ápolnak azokkal a teendőkkel, amelyek felé tartanak, vagy ahonnan a dolguk végeztével hazatérnek – apám nyomozó volt, nyaranta pedig sok időt töltöttem a nagyszüleimnél, ahol annak ellenére, hogy az emberek nem beszéltek egymással, mindenki mindent tudott. Erről eszembe jut apám anyja, a nagymamám sajátos kopogása az ajtónkon: pamm, pam-pa-pa-pamm-pamm, pamm. Azonnal tudtuk, hogy ő az.
Mert nemcsak az érkeztéről kaptunk ekkor hírt, hanem a kopogása annak a kinyilatkoztatása is volt, hogy milyen ember is ő. A katonás szünetekkel megszakított, dallamos tónusa és kétséget nem tűrő határozottsága pontosan olyan volt, mint amilyen ő maga. Az, ahogyan ő bekopogott, ez a sajátos stílusjegy jól passzolt a hanglejtéséhez, a kontrollált, szögletes, gyors mozdulataihoz és a nagy gesztusaihoz. Szinte gépiesen cselekedett, programszerűen, de rutinnal és azzal a magabiztossággal, ami azt a bizonyosságot keltette, hogy a kisvárosi élete apró terét belakta, minden szegletét ismerte és használta. A mozgásának formavilágát ma folyékonyan olvasom: pékként dolgozott három műszakban az ózdi kenyérgyárban, amely előtt számtalanszor elsétáltunk az óvodából hazafelé. Azért az a furán pici faajtó – mesélte mindig ugyanazon, az elfojtott nevetéstől emelkedő hangszínen –, mert fordítva építették fel az épületet. Nagymamámban a kint és a bent tökéletes összhangban volt: alig volt valamije, viszont volt egy jól felismerhető stílusa.
Ha a stílusra gondolok, csupa klisé jut az eszembe. Ezüst szivartárcás arisztokrácia, gyűrt selyemsál, olasz öltöny és robogó, bagett és vörösbor, reggelire croissant, lekvár. Mozdulatok, amelyekkel eljátszom, hogy valamilyen vagyok. Én ezt nagyon sokáig csináltam. Az elmúlt éveket azonban azzal töltöttem, hogy új helyzetekben megmérve, visszabontsam magam az alapokig, hogy legyen lehetőségem találkozni a maszkok és szerepek nélküli önmagammal. Olyan kérdések kezdtek el foglalkoztatni, hogy ha elengedek mindent, ami korábban meghatározott, és nincs semmim, akkor van-e stílus vagy nincs? Lehet-e több a stílusosság úri huncutságnál? Kísért az a mondat Bourdieu-től, a francia filozófustól, miszerint azért fontos a test a munkásosztály számára, mert csak azzal rendelkezik.
Folytatás a Hamu és Gyémánt magazinban!
Megjelent a tavaszi lapszámunk!Hamu és GyémántA teljes cikket keressétek a Hamu és Gyémánt magazin tavaszi lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.
Szöveg: Dávid Máté
A szerző kommunikációs PR-szakember, illetve képzés alatt álló mentálhigiénés szakember.
