Álmait éli – interjú Illés Fanni paralimpikonnal

Vannak, akik csak lefekvés után látnak álmokat, és vannak, akik előtt nappal is ott lebegnek. Mi mindenen múlik, hogy ki mer álmodni, és ki mer nagyot álmodni? És vajon az álmok hogyan motiválhatnak a mindennapi döntéseikben? Illés Fanni paralimpiai bajnok úszót a Hamu és Gyémánt téli lapszámában kérdeztük valóra vált álmokról és az odáig vezető rögös útról.Szerző: Molnár Viola Anna

A szöveg a Hamu és Gyémánt magazin téli lapszámában megjelent interjú részlete.

Illés Fanni

Hamu és Gyémánt / Pejkó Gergő

Tokiói győzelmeddel teljesült a legnagyobb álmod. Felemelő pillanat lehetett számodra az éremosztás – de mit éreztél utána, amikor véget ért a ceremónia?

Először boldogságot és megkönnyebbülést. Aznap éjjel viszont nem tudtam aludni – a telefonom folyamatosan villogott az értesítésektől –, másnap reggel pedig üresség lett rajtam úrrá: rádöbbentem, hogy nem voltam felkészülve a sikerre. Az aranyéremnél nincsen fényesebb érem, ezért hirtelen nem tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy elértem a célt, amiért mindaddig küzdöttem.

Végül mi történt? Lett új álmod?

Két nap pihenő után visszatértem az edzéshez és a megszokott rutinomhoz. Ugyanolyan fontos maradt az úszás, de nem célom, hogy többszörös olimpiai bajnok legyek – ezért nehezebb volt megtalálnom magamban az új motivációt. Azóta máshová került bennem a fókusz: a magánéletem került előtérbe, édesanya szeretnék lenni.

Az ember gyakran álmodik azzal, ami a lelke mélyén foglalkoztatja. Te miről szoktál álmodni?

Az olimpia előtt folyton az úszással álmodtam, rémálmaim voltak: elvesztettem az akkreditációs kártyám, szétszakadt a dresszem, rosszul fordultam. Ennek volt egy nagyon pozitív hozadéka – mivel minden olyan rossz helyzetet megálmodtam, ami bekövetkezhet, ébren semmi nem ért váratlanul, már mindenre fel voltam készülve.

Mostanában pedig a szüléssel és az anyasággal álmodom. Ezek már kifejezetten pozitív, nyugalmat árasztó álmok.

Mit jelent neked a medence és a víz?

Nekem az úszás a mindent adta.

Azzal, hogy láb nélkül születtem, a társadalom szemében megpecsételődött a sorsom, de az úszás kiemelt abból a sorsból: ma már nem sajnálattal néznek rám, hanem elismerően.

Kellő elégtétel ez nekem, aki a saját bőrén tapasztalta, hogyan gondolkodik a társadalom a fogyatékkal élőkről, és hogyan bánik velük. Sokszor még azt sem nézik ki belőlünk, hogy képesek lennénk a hétköznapi tennivalóinkat önállóan elvégezni, nemhogy egy olimpiai aranyat megszerezni...

Az interjú a Hamu és Gyémánt magazin téli számában folytatódik!