Mint hal a vízben – beszélgetés Miller Dáviddal
Műsorvezető. Színész. Szinkronszínész. Zenész. Énekes. Valakinek a fia. Valaki, aki teljes mértékben önmaga. Valaki, aki csak akkor visel álarcot, ha épp az a feladat. Valaki, aki mindennap fél, hogy nem lesz elég a száz százalék, mégis mindennap ki mer állni, és megmutatja, hogy mitől döglik a légy. Mi a közös nevező ebben a sokféleségben? Miller Dávid maga, aki olyat tud, mint nem sokan: hidat építeni két világ, a mainstream és az underground közé.
Iszonyú biztonsággal egyensúlyozol a celeblét meg a nem celeblét között. Csinálsz trashrealityt, közben pedig a Co Leeval kollaborálsz.
Értem, amiről beszélsz. Ez egy fárasztó hídépítés. Szerencsés vagyok abban a tekintetben, hogy az egyik oldalon tudom validálni magamat azokkal a dolgokkal, amiket csinálok, és ezáltal talán tudok újat mutatni a világ másik felén is. Néha látom, hogy a sok-sok éve a televízióban dolgozó embereknek felcsillan a szemük, és ezért már érdemes másnak lenni.
Miller Dávid ellopja a show-t?
Úgy is lehet mondani. Azt vallom, hogy nem alámenni kell a helyzetnek, hanem inkább magamat belevinni a helyzetbe.
Innen úgy tűnik, menőbb underground rapperekkel fellépni a Budapest Parkban, mint Éden Hotelt vezetni a tévében.
Én inkább úgy látom, hogy nagyon jó, hogy mind a két oldalon van helyem. Az persze igaz, hogy lelkületben, ízlésvilágban, sokkal több közös vonás van bennem a Co Lee-féle világgal, ezáltal erős a vonzás, ami odahúz. Ha pedig bármilyen útonmódon Co Leeval kooperál az ember, akkor az őt hitelesíti egy bizonyos közösségben.
Pontosan. De mondhatnám Beton.Hofit is akár.
Azért is fontosak ezek az emberek számomra, mert ők is ugyanazokat a harcokat vívják meg, mint én. Látnak engem a kereskedelmi televízióban, és tudják, mivel járhat, ha velem kooperálnak.
És így is vállalnak.
Pontosan! Ez pedig hatalmas boldogsággal tölt el, mert ez adja az alapjait annak a hídnak, amit az imént említettem. Ez kell ahhoz, hogy aztán vinni lehessen egy kicsit az egyik közegből a másikba, majd fordítva – ez az igazi cél talán. Hozzá kell tennem, hogy Co Lee egy hihetetlenül tehetséges csávó, pusztán a közelében lenni is nagyszerű – nyugalmat áraszt magából, miközben süt belőle a tehetség, és egy pozitív vibe az egész ember. Szóval már azért is hálás tudok lenni, ha csak együtt lógunk. Azt is mondhatom, hogy ez már barátság.
Valahol azt mondtad, hogy a színészetben még nem tudtad megmutatni azt, ami igazán benned van. Zenében ott vagy, ahova tennéd magad?
Két éve forgattam egy sorozatot – lehet, hogy soha nem fogja látni senki. Abban talán benne van az a színészi munka, ahova szerettem volna elérni. Vagy inkább azt mondom szerényen, hogy az már közelít, ahhoz az elképzeléshez, amit én gondolok magamról – még ha nem is egy ilyen történetben vagy kontextusban képzeltem el magamat. Színészként azonban nyugodt szívvel le tudnék ülni, és megnézni azt a sorozatot: nem azt nézném minden percben, hogy úristen, most mi történik. A sztori, a kollégák, akikkel együtt dolgozhattam, és a rendező, Ujj Mészáros Károly olyan inspirációt adott, hogy végre elégedett lehettem magammal. Őszintén azt tudtam mondani magamnak, hogy ez most így jó volt, erre most büszke lehetek, ezt most jól megcsináltam. Most tehát ezek azok a szintek, amelyeket meg kell ugranom önmagammal szemben, és fontos, hogy ne máson, felesleges dolgokon figurázzak a saját performanszommal kapcsolatban. Persze nem csak rajtam múlt, ehhez kellett egy jó szerep, felkészülni is volt időm, és még sorolhatnám.
Szöveg: László Pál
A teljes interjút keressétek a Hamu és Gyémánt magazin nyári lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.
Olvasd el ezt is!