Fagyos szépszég – utazás az Antarktikára
A hetedik kontinens. Időgép a múltba. A jövő laboratóriuma. Hihetetlen emberi történetek jégbe fagyott könyvtára. Egy hely, ahol a szél hangtalanul fúj, a Nap fél évig nem kel fel, és még az árnyék is megfagy. Próbára teszi az embert, mégis vonzza. Hiszen Antarktika valósága egyszerre hideg, könyörtelen – és végtelenül gyönyörű.
Arisztotelész már i. e. 350 körül feltételezte az Antarktika létezését, mondván, az északi félteke ismert szárazföldjét alighanem egy ismeretlen földdarab „ellensúlyozza” délen. A „Terra Australis Incognita” mítosza élte a saját életét, még a 18. századi térképeken is rendszeresen szerepelt a képzelt kontinens, aztán a 19. század elején az ábrándból valóság lett. Két orosz vitorlás szinte beleütközött a földrészbe.
A Vosztok és Mirnij nevű hajók Fabian Gottlieb von Bellingshausen és Mihail Lazarev kapitány vezetésével 1819-ben indultak útnak. Amikor Bellingshausen 1820. január 27-én a déli 69. szélességi körön túl megpillantotta a jégfalakat, ezt írta a hajónaplóba: „Jég, ameddig a szem ellát, de mintha föld lenne mögötte.” Nem tudhatta, hogy ezzel a mondattal lényegében a kontinens felfedezésének pillanatát rögzíti. A feljegyzett koordináták szerint 32 km-re volt a szárazföldtől, a későbbi Márta hercegnőpart közelében. A tudományos élet ma már egyöntetűen Bellingshausent tekinti az Antarktika felfedezőjének. Három nappal előzte meg a brit hadiflotta tengerésztisztjét, Edward Bransfieldet – aki január 30-án pillantotta meg a később Szentháromság-félszigetnek elnevezett földdarabot –, és tíz hónappal az amerikai hajóépítő, fóka- és bálnavadász Nathaniel Palmert, aki novemberben látta meg az Antarktiszi-félszigetet. Az amerikai fókavadász, John Davis lehetett az első ember, aki az Antarktika földjére lépett 1821. február 7-én, de az első vitathatatlan partraszállás csak A 74 évvel később, 1895. január 24-én történt, amikor a norvég Antarctic hajó legénysége geológiai mintákat gyűjtött a Cape Adare-nél.
A kontinens megismerése és tényleges felfedezése – például a Déli-sark elérése – nem fényes győzelmi lista, hanem egymásba fonódó, sokszor tragikus próbálkozások sora. A norvég Roald Amundsen már tinédzserként a sarkvidék megszállottja volt: az eltűnt Franklin-expedíció történetét olvasva döntötte el, hogy a jég lesz az ő közege. Első déli expedícióján (1897–1899) hajójával hónapokig az antarktiszi jég fogságában rekedt, és csak Frederick Cook orvos tanácsai – köztük a nyers pingvinmáj fogyasztása a skorbut ellen – mentették meg őt és legénységét a haláltól. 1910-re Amundsen eredetileg az Északi-sark meghódítását tervezte, ám amikor az amerikai Peary és Cook 1909-ben bejelentette, hogy elérték a pólust, a norvég változtatott. 1910-ben indult útnak a Fram nevű hajóval, de csak Madeiránál közölte a legénységgel az igazságot: a Déli-sark a cél.
A brit rivális, Robert Falcon Scott ekkor már úton volt, szintén az Antarktika felé, mire a norvég felfedező egy rövid táviratban annyit üzent neki: „A Fram az Antarktisz felé tart. – Amundsen.” A norvég expedíciós csapat a Bálnáköble (Bay of Whales) partján építette fel a táborát. Amundsen és társai az északi sarkvidéki inuitok módszereit alkalmazták: prémes ruhákat viseltek, síléceket használtak, és 52 grönlandi szánhúzó huskyval dolgoztak. Amundsen hitt abban, hogy a természet nem ellenség, hanem logikai rendszer.
– írta naplójában.
1911. október 19-én öt ember indult el a sarktámadásra: két hónapon át mentek a jégsivatagban – az Axel Heiberg-gleccseren át vezető úton a levegő olyan ritka volt, mint a remény, hogy elérik a célt, és később hazajutnak. A huskyk rendületlenül húzták a szánokat, de ahogy a készletek fogytak, néhányat le kellett ölni, hogy a többi kutyát és magukat életben tartsák. Amundsen és négy társa 1911. december 14-én érték el a földrajzi Déli-sarkot. Sátrat állítottak, kitűzték a norvég zászlót, és egy levelet hagytak hátra Scott számára: „Ha ezt olvassák, önök is hősök.” A csapat 1912. január 25-én tért vissza a kiindulási táborba, 11 kutyával. Scott addigra szintén elérte a pólust, ám a visszaúton a brit expedíció minden tagja odaveszett. Scott utolsó naplóbejegyzése így szól: „Közel a vég, de nem adjuk meg magunkat. Ha elbukunk, legalább együtt fagyunk meg.”
Szöveg: Lipcsei Árpád
A teljes cikket (benne 15 topélménnyel, amelyek feledhetetlenné tehetik az utazást) keressétek a Hamu és Gyémánt magazin téli lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.