Szent Valentin alakját gyakran egységes, jól körülírható történelmi személyként emlegetik, a valóságban azonban több, azonos nevű mártír története mosódott össze. Az ókori Rómában a Valentin név kifejezetten gyakori volt, és a fennmaradt források különböző, egymásnak részben ellentmondó legendákat őriznek. Az egyik eredettörténet szerint egy pap titokban adott össze párokat, így lett a szerelmesek védőszentje, míg egy másik szerint egy bebörtönzött férfi tragikus szerelme ihlette a legendát. Ezek az alakok az évszázadok során egyetlen, mitikus figurává olvadtak össze, amelyet ma Szent Valentinként ismerünk.
Gyakran hallani, hogy a Valentin-nap a római Lupercalia termékenységi ünnep „keresztényesített” változata, ám a kapcsolat nem ilyen egyértelmű. Bár időben közel estek egymáshoz, nincs bizonyíték arra, hogy a február 14-i ünnepet tudatosan a pogány rítus leváltására hozták volna létre. A Lupercalia szertartásai – amelyekhez termékenységi rítusok és erőszakos elemek is tartoztak – tartalmukban és jelentésükben is messze állnak a későbbi Valentin-naptól. A két ünnep közötti kapcsolat inkább utólagos értelmezés, mint történelmi tény.
A romantikus jelentéstartalom nem az ókorból származik, hanem a középkori Angliában erősödött meg. Geoffrey Chaucer 14. századi költeményeiben jelenik meg először az elképzelés, hogy február 14-e az a nap, amikor „minden madár párt választ”. Ez az irodalmi gondolat nagy hatással volt az udvari kultúrára, és a nemesség körében divattá vált, hogy versekkel és üzenetekkel fejezzék ki érzelmeiket egymás felé. A Valentin-nap szerelmes jellege tehát nem vallási hagyományból, hanem a költői képzeletből nőtte ki magát.
A legrégebbi fennmaradt Valentin-napi üzenet nem képeslap és nem ajándékkosár volt, hanem egy személyes levél. 1415-ben Orléans hercege a londoni Tower foglyaként írt feleségének, akit „Valentinjének” nevezett. A levél hangvétele messze áll a mai ünnep könnyed romantikájától: vágyakozásról, elszakítottságról és reménytelenségről szól. A történet jól mutatja, hogy a Valentin-nap korai formájában inkább melankolikus volt, mint vidám, és a legkevésbé sem fogyasztásközpontú.
A 19. században, különösen a viktoriánus korban elterjedt az úgynevezett „Vinegar Valentines”, ami kifejezetten sértő, gúnyos üzeneteket tartalmazott. Ezeket gyakran névtelenül küldték olyan embereknek, akiket a feladó nem kedvelt, legyen szó visszautasított udvarlóról, riválisról vagy egyszerűen bosszantó ismerősről. A Valentin-nap így egy ideig az ellenszenv kifejezésének ideje is volt. Ez az oldal mára teljesen kikopott az ünnep képéből, pedig hosszú ideig szerves része volt.
Olvasd el ezt is!