Így építették meg a rómaiak a világ első modern vízvezeték-hálózatát – videó!

Az ókori Róma egyik legnagyobb technológiai vívmánya a vízvezeték-rendszer volt, amely évszázadokkal megelőzte korát. A császári Róma és provinciái – például a mai franciaországi Nîmes (akkori nevén Nemausus) – hatalmas akvaduktokkal biztosították a városok vízellátását. Ezek a monumentális építmények a római precizitás csúcspontjai voltak: nemcsak mérnöki, hanem matematikai és geológiai bravúrok is egyben.

A vízvezetékek tervezésének legfontosabb eleme a lejtés pontos meghatározása volt. Ha a csatorna túl meredekre sikerült, a víz szétrombolta a falakat; ha túl laposra, a víz egyszerűen megállt. A mérnökök ezért olyan eszközöket használtak, mint a dioptra (amellyel távolságot és irányt mértek), a groma (a derékszögek kijelöléséhez), és a chorobates, amely a mai szintező elődje volt.

Miután a nyomvonalat kijelölték, megkezdődhetett az alagútrendszer kiépítése. Ha a terep túl sziklás vagy túl mély volt a fúráshoz, akkor oszlopokra épített ívhidas akvaduktokat emeltek – ezek közül néhány ma is áll, ilyen például a Pont du Gard Dél-Franciaországban. Az egymásra illesztett mészkőtömbök feszessége és az ívek szimmetriája eloszlatta a terhelést, így az építmények habarcs nélkül is megtartották önmagukat.

Amikor végül a víz elérte a várost, a rendszer szinte modern hálózatként működött. A víz fővezetékeken és ólomcsöveken keresztül jutott el a közfürdőkbe (thermae), szökőkutakhoz, kertekhez és a lakóházakba. A római mérnökök annyira kifinomultan szabályozták az áramlást, hogy a nyomáskülönbségek alapján külön zónákra osztották a városi vízellátást – hasonlóan a mai vízszolgáltatási rendszerekhez.

A megoldás egyetlen szépséghibája, hogy az ólomcsövek egészségügyi hatásait akkoriban még senki sem ismerte, mindenesetre az akvaduktok működése így is bizonyította, hogy a római mérnöki gondolkodás évszázadokkal megelőzte a korát. Az építmények között vannak olyanok, amelyek most, több mint 2000 év után is működőképesek, írja az Open Culture.