A kultuszfilm, aminek forgatási körülményei ma nem valósulhatnának meg – 45 éves a Ragyogás

A hetvenes évek elején Stanley Kubrick már túl volt leghíresebb filmjeinek rendezésén, beleértve az olyan elismert alkotásait, mint a Lolita (1962), a 2001: Űrodüsszeia (1968), valamint a Mechanikus narancs (1971). Az 1975-ös történelmi dráma, a Barry Lyndon megjelenése után – ami nem szerepelt jól sem a bevétel terén, sem pedig a kritikusok körében – sokáig nem tudta, hogy mi legyen a következő projektje. Miután elolvasta Stephen King 1977-ben, A ragyogás címen megjelent regényét, a megtébolyult családapáról és a szellemeket látó fiáról szóló történet annyira lebilincselte, hogy rögtön eldöntötte: filmet készít belőle. Így történt, hogy nem sokkal a könyv megjelenése után már le is csapott a megfilmesítéshez szükséges jogokra, és el is kezdte a projekt megvalósítását.

A legenda szerint Stephen King maga is írt egy forgatókönyvet a filmhez, ám a rendező annyira bénának találta, hogy rögtön elvetette. Helyette megírta saját változatát Diane Johnson író segítségével.

Stephen King regénye azért is zseniális, mert olyan természetfeletti események történnek, amelyeknél az ember rögtön arra gondol, hogy »hogyan fogja ezt valaha is megmagyarázni az író?«. A történet előrehaladtával az olvasó egyre inkább azt feltételezi, hogy mindez valószínűleg csak a főszereplő képzeletében történik. Később az író megbolygatja ezt a feltételezést, amitől az olvasó még inkább aggódni kezd. A regény semmiképpen sem komoly irodalmi mű, de a cselekmény nagyrészt rendkívül jól kidolgozott, és egy film esetében gyakran csak ez számít

– mondta Kubrick egy interjúban.

Az adaptáció elkészítése az előkészületektől kezdve a forgatáson át az utómunkálatokig rendkívül hosszú ideig, közel öt évig tartott. Ez főként annak köszönhető, hogy Kubrick még a legapróbb részletekre is alaposan odafigyelt, ahogy sokat időzött a jelenetek felvételével is. A forgatás időtartalma így a tervezett 4 hónapról 14 hónapra ugrott. Mint kiderült, egyes jelenetek több mint százszor forogtak le, ezek közül összegyűjtöttünk néhányat.

• Azt a jelenetet, amiben Jack és a korábbi gondnok, Grady (Philip Stone) a fürdőszobában beszélgetnek, több mint 80 alkalommal vették újra egymás után.
• Azt a jelenetet, amiben Dick Hallorann (Scatman Crothers) az ágyban fekszik és látomása támad, legalább 60-szor vették fel; a végére a színész állítólag annyira elfáradt, hogy sírva fakadt.
• A film egyik legismertebb jelenetét, amiben Wendy (Shelley Duvall) baseballütővel védekezik a megőrült férje, Jack (Jack Nicholson) ellen, 127-szer vették újra.
• Azt a jelenetet, amiben Danny (Danny Lloyd) és Hallorann a természetfeletti képességiekről beszélgetnek, összesen 148-szor vették fel, így még a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült.

Ez is érdekelhet! A Netflixre érkezik Stephen King egyik legnépszerűbb történetének újabb feldolgozása

A film egyik leghíresebb jelenete az, amikor Wendy rémületében bezárkózik a fürdőszobába, férje, Jack pedig egy fejszével akarja áttörni az ajtót. Sokan nem tudják, de eleinte egy direkt erre a célra készített, „hamis“ ajtóval vették fel a mozdulatot, ám Nicholson túlságosan könnyedén át tudott törni azon. Mivel így nem volt elég hiteles, a rendező kicseréltette egy valódi ajtóra.

Csak ennek a jelenetnek a felvétele egy hónapig tartott, ez idő alatt a színész több mint 60 ajtót tett tönkre.

Habár Kubrick nem volt rest annyiszor felvenni egy-egy mozzanatot, ahányszor csak szükségesnek érezte, volt egy jelenet, amit csupán háromszor tudott reprodukálni: történetesen azt a részt, amikor az Overlook szálloda liftjéből kiömlik a vér, elárasztva a folyosót.

A technikai bonyolultsága miatt a momentumot egy évig tervezte, hogy a lehető legtökéletesebb legyen, vér helyett pedig rozsdás vizet használt a tökéletes látvány érdekében.

Pokoli forgatás

Egykori kollegái szerint Kubrick szerette, ha a színészek improvizálnak a jelenetekben, éppen ezért addig játszatta velük újra a felvételeket, amíg ki nem mozdította őket a komfortzónájukból a lehető legőszintébb alakítás érdekében. Nem véletlen, hogy a stáb tagja közül sokan pokoli élményként emlékeznek vissza arra a bő egy évre, amíg a rendező instruálta őket.

Jack Nicholson például heteken át csak az általa legjobban gyűlölt ételt, sajtos szendvicset ehetett, hogy a valóságban is nyúzott, ingerült állapotba kerüljön. A legrosszabbul azonban a női főszerepet játszó Shelley Duvall járt – Kubrick azt akarta, hogy a karakterét átható rémület valódi legyen, ezért mindent megtett, hogy lelkileg megtörje őt. Többek között utasításba adta a stáb tagjainak, hogy ne barátkozzanak a színésznővel és nézzék levegőnek, ő maga pedig dicséret helyett rendszeresen kritizálta.

A brutális bánásmód a forgatás kulisszatitkairól szóló, a rendező lánya, Vivian által készített, közel harmincperces dokumentumfilmben is megjelenik. Egy ponton, amikor Duvall épp magához tért egy ájulás után, arra panaszkodik, hogy a stressz miatt a haja csomókban hullik. Kubrick ezután azt mondja a többieknek, hogy ne szimpatizáljanak a színésznővel.

A forgatás során májustól októberig szinte folyamatosan beteg voltam, mert a szereppel járó stressz olyan nagy volt. Stanley jobban hajtott és ösztönzött, mint korábban bárki. Ez volt a legnehezebb szerep, amit valaha is el kellett játszanom.

Kíméletlen rendezési stílusa azóta is legendaként terjed Hollywoodban, ám Duvall még évekkel később is tisztelettel beszél a filmről és Kubrickról egyaránt. Az egyetlen színész, aki semmilyen lelki terrorról nem szenvedett, a Danny Torrance-t játszó, akkor hatéves Danny Lloyd volt. Állítólag Kubrick elhitette vele, hogy egy drámafilmben játszik, és megkímélte a történet nyomasztó részeitől. Az egyik jelenetben, amikor Wendy azt kiabálja Jacknek, hogy „te tetted ezt vele”, miután zúzódásokat fedezett fel a filmbeli gyereke karján, nem Lloyd, hanem egy életnagyságú bábu látható.

Értelmetlen díszlet, több tonnányi só és a steadicam

Habár a színészek élethűnek ható játéka a film hitelességének kulcsfontosságú része, fontos megemlíteni még azokat a technikai elemeket is, amelyek hozzájárultak a Stephen King védjegyének számító megmagyarázhatatlanul misztikus hangulathoz, valamint az egyre növekvő feszültséghez. Annak érdekében, hogy a nézőkben a nyugtalanság érzését keltse, az Overlook hotel belső díszlete folyamatosan változik: az egyik jelenetben Jacket látjuk az írógépénél, mögötte néhány bútorral, majd a következő képkockánál ezek már nincsenek ott. A folyosókon futó, ikonikus hatszögletű szőnyeg pedig abban a jelenetben, amikor Danny felé egy labda gurul, hirtelen másik irányba fordul.

A díszletet nagyon tudatosan építettük meg, a cél az volt, hogy rendhagyó berendezést kapjon. A hatalmas bálterem kialakítása miatt valójában sosem fért volna be annyi ember. Sokan kritizálták a filmet, miszerint semmi értelme nincs a látványvilágnak, de hát ez egy szellemtörténet. Ez a lényege

– fejtette ki Jan Harlan, a Ragyogás egyik producere később egy interjúban. A feszültség megteremtéséhez természetesen a zeneválasztás is nagyban hozzájárult. A betétdalokat alapvetően Wendy Carlos és Rachel Elkind szerezte, de ezekből Kubrick csak keveset használt. Sokan nem tudják, ám egyes jeleneteknél felcsendül például Bartók Béla és Liget György egy-egy műve is.

Érdemes kitérni még a havas díszletre: a hófödte udvar a cselekmény fontos helyszínét képezi, a látványhoz a készítők pedig nem kevesebb mint 900 tonna sót és hungarocell-reszeléket használtak fel. Kifejezetten környezetszennyezőnek mondható még az is, ahogyan a télies ködöt létrehozták, ugyanis ahhoz óriási mennyiségű olajat égettek, aminek a füstjét fújkálták szerteszét.

A hetvenes években a filmvilágban az úgynevezett steadicam nevű kamera még viszonylag új eszköznek számított. A kamera-stabilizációs rendszer lényege, hogy kiszűri a kézikamerás felvételek során jelentkező rázkódásokat, így a rögzített kép olyan érzést kelt, mintha a kamera a föld felett egy-két méterrel suhanna. A Ragyogás előtt a technikát olyan filmekben használták, mint például a Rocky (1976). Stanley Kubrick a film forgatására elhívta a technológia feltalálóját, Garrett Brownt, azaz neki köszönhetjük azokat a jeleneteket, amikor hátulról követve látjuk Danny-t, ahogy a triciklijével gurul a szálloda folyosóján.

A felvételhez az operatőr kerekesszékben ülve gurult a gyerekszínész után, hogy az ő szemszögéből hozhassa létre a snitteket.

Ajánljuk figyelmedbe! 5 alulértékelt Stephen King-könyv, ami garantáltan rémálmokat okoz

Hogyan lett sikeres, ha még maga Stephen King is utálta?

Kubrick és King között már az előkészületek előtt is számos nézeteltérés volt (például más színészeket képzeltek el a karakterek megformálására), ez pedig nem változott a filmadaptáció megjelenése után sem. Az író elmondása szerint a Ragyogás az egyetlen olyan adaptáció, amit utál, és azt is kifejtette, hogy miért: mivel Jack Nicholson a Száll a kakukk fészkére című filmben szerepelt előzőleg, szerinte emiatt a közönség egy bolondos karakterként könyvelte el. Az általa megalkotott történetnek pedig pontosan az a lényege, hogy az átlagos családapa szépen lassan, fokozatosan őrül meg. Wendy karakterét is kifogásolta, mivel egyáltalán nem olyan a filmben, mint ahogyan ő megálmodta, és szerinte igy csak az maradt a szerepe, hogy sikoltozzon és buta legyen.

King alapvetően úgy jellemezte a filmet, mint egy gyönyörű Cadillac, amiben nincsen motor.

Többször is nyilvánosan hangoztatta, hogy szerinte hiányzik a filmből az a szenvedély és mélység, ami a könyvben megvan, de problémásnak tartja azt is, hogy Kubrick a stílust helyezte a tartalom elé.

Habár ma már klasszikusnak számít, a filmet eredetileg sem Oscarra, sem Golden Globe-díjra nem jelölték, sőt a kritikusok kifejezetten negatív véleménnyel voltak róla. A Variety magazin kritikusa például úgy fogalmazott a premiert követően, hogy Kubrick mindent megtett azért, hogy Jack Nicholsonnal közösen tönkretegyen mindent, amitől a King-könyv olyan ijesztő volt.

A kezdeti rossz fogadtatás ellenére a film az azóta eltelt évtizedek során szépen lassan kultikus státuszba emelkedett.

A Ragyogás sikere sokak szerint pont annak köszönhető, ami miatt a szakma és maga King is kritizálta: a karakterek mélységének hiánya a legtöbbek szerint izgalmasabbá teszi a végeredményt. A rendező ezt (akár tudatosan, akár nem) a megjelenés utáni években alátámasztotta azzal, hogy a cselekményről és a karakterek szándékairól, háttértörténetéről csak nagyon keveset nyilatkozott. Ez az „üres vászon“ pedig tökéletesen alkalmas, arra, hogy a nézők belelássanak bármit, amit csak szeretnének.

(Források: All The Right Movies, Independent, Cinema Tyler, The Reveal, The Guardian)