Tavaly december 12-én került a mozikba Orosz Dénes legújabb filmje, a Hogyan tudnék élni nélküled?, aminek alig két hónap alatt sikerült több mint 600 ezer nézőt a mozikba csábítania. A film rendezőjével Demjén Ferenc örökségéről, a musicalek létjogosultságáról és a magyar filmek újbóli reneszánszáról beszélgettünk.
A Poligamy, a Coming Out és a Seveled után ez az első olyan nagyjátékfilmes rendezésed, ahol nem te írtad a fogatókönyvet, hanem felkért rendezőként dolgoztál egy alkotáson. Mitől vált egyértelművé, hogy igent mondasz a Hogyan tudnék élni nélküled? ötletére?
Elsősorban a Demjén Ferenc-dalok: az ő munkássága nagyon fontos volt a döntésben. Másrészt pedig az, hogy egy musicalről van szó; a zenés műfaj régóta vonzott. Mindezeken felül természetesen a csapat, hiszen szinte csak olyan emberek álltak a film mögött – Kirády Attila, Goda Krisztina, Kormos Anett –, akikkel dolgoztam már együtt, így nem nagyon kellett gondolkodnom azon, hogy vállalom-e.
Ez is érdekelhet! Ember Márk: Olyan ez a fiú, mint én, csak egy másik multiverzumban
A zenés műfaj egyre népszerűbb a mozikban. Elég csak a Wicked-re gondolni, vagy akár a több Oscar-díjat is bezsebelő Kaliforniai álomra és A legnagyobb showmanre. Mitől lehet vonzó egy ilyen film a mai világban?
Jogos a kérdés, mert egy elég régimódi műfajról van szó. Szerintem ennek a reneszánsza a Mamma mia!-val kezdődött, ami aztán jól berúgta az ajtót. Elvileg azt gondolná az ember, hogy ebben a cinikus korban az emberek idegenkednek tőle, mert – és ezt mindannyian tudjuk – van benne valami műviség. A zene és a történet keveréke viszont elindítja egy olyan mezsgyén az embert, ami képes magával ragadni. Azt hiszem, az iszonyatosan feszült közhangulat közben jól esik ez a fajta „ringatózás”, amit az ilyen filmek adnak. Persze csak azoknak, akik nem berzenkednek ettől a műfajtól – az ő véleményüket nem volt célom megváltoztatni.
A Hogyan tudnék élni nélküled? már átlépte a 600 ezres nézőszámot
Fotó: The Orbital Strangers Project
Hogy lehet egy ilyen műfajban megtalálni az egyensúlyt a zenei betétek és a történetmesélés között? Mit lehet tenni, hogy az egyik ne menjen a másik rovására?
Inkább az a kérdés, hogy egy ilyen filmben hogyan tud indokolt lenni egy dal. Azt alapvetően a forgatókönyvíróknak kell megoldani, hogy a dalbetétek belesimuljanak a történetbe, én erre rendezőként filmnyelvi elemekkel segíthetek rá. Tehát a musicalben ezeket nem tudod mérlegelni, mert a daloknak egy adott pillanatban óhatatlanul meg kell szólalniuk.
Ez egy olyan műfaj, ahol az ember – nézőként és alkotóként egyaránt – vagy elfogadja a játékszabályokat, vagy nem.
A filmben megszólaló Demjén-dalok egy egész generáció számára voltak meghatározó alkotások, amiket talán még a mai fiatalok is ismernek. Volt valamilyen előzetes elképzelés a fejedben azt illetően, hogy milyen korosztály számára készül a film?
Bevallom, én kissé megszállottan figyelem a box office-eredményeket, vagyis azt, hogy melyik film mekkora nézőszámot képes produkálni. Azt láttam, hogy a Mamma mia! elképesztően nagyot robbant, külföldön és Magyarországon egyaránt. Ami igazán érdekes volt, hogy itthon a fiatalok és az idősek is jegyet váltottak rá és megnézték. Azt reméltem, hogy ennél a filmnél is ugyanez történhet: ha működik, akkor mindenkit meg tud szólítani. Nemrégiben
átléptük a 600 ezres nézőszámot, tehát ez immár a rendszerváltás utáni harmadik legnézettebb film, szóval itt valami működött.
Mekkora kihívást jelentett számodra, hogy a táncos-zenés jeleneteknél – az eddigi filmjeiddel ellentétben – óriási tömeget kellett egyszerre mozgatni, emberek tucatjainak kellett a legapróbb mozdulataira is egyidőben figyelni?
Gigászi feladat volt, ráadásul pontosan tudtuk, hogy nagyon kevés időnk van. Mindössze 47 napot forgattunk, miközben egy ilyen filmnél az első gyártási tervek 75-76 napot adtak ki. Ez egy állandó lefaragás és kompromisszum, ami viszont sosem mehet a minőség rovására. Babos Tamás operatőrrel centire kitaláltunk minden egyes zeneszámot, volt olyan jelenet, aminek a megtervezése hónapokig tartott. Az összes dalhoz készítettem egy másodpercre pontos zenés-technikai forgatókönyvet, hogy egyértelmű legyen: ki, mikor és mit csinál, és mikor kit vágunk majd be.
Volt olyan Demjén-dal, ami, ha kimarad a filmből, sajnáltad volna?
Annyi sok jó száma van, szóval ez nem merült fel. De ha a Jégszív nem lett volna benne, azt nagyon sajnáltam volna. Volt benne valami sorsszerűség, hogy ez a film megtalált engem. Emlékszem, hogy
épp 1994-ben, amikor a film is játszódik, szerelmes gimnazistaként zongorán próbáltam eljátszani a Jégszívet az egyik tanterem sarkában, szóval valahol összeért ez a történet.
Hogy sikerült meghúzni azt a határt, hogy a dalok elérjék a kellő hatást, de ne legyenek túlságosan hatásvadász, giccsbe forduló pillanatok?
Óriási szerencse, hogy ezek a dalok olyan érzelmesek, hogy igazából már nem kellett nagyon hozzátenni. Én azt látom, hogy a szereplők is szépen balanszíroznak, soha nem fordul át a játékuk giccsbe. Nyilván, ha láttunk volna olyasmit, ami túl sok, akkor jelezzük, de szerencsére erre nem volt szükség.
Ez is érdekelhet! Törőcsik Franciska: Csodálatos érzés Demjén Ferenc dalait újraértelmezve előadni
A rendező szerint a filmeket nem lehet és nem is érdemes a finanszírozásuk alapján megítélni
Fotó: The Orbital Strangers Project
Ahogy már szóba került: Demjén Ferenc dalait egy ország ismeri és szereti. Volt benned bármiféle félelem azzal kapcsolatban, hogy egy ekkora életműhöz nyúlsz hozzá?
Azért nem, mert a tisztelet a dalok és az előadó felé alapvetően meg volt bennem. Mint már említettem: hosszú ideje komoly rajongója vagyok Demjén Ferenc munkásságának és imádom a dalokat. És mivel az összes zenés szekvenciához különböző képi megközelítést találtunk ki, ezért szinte minden reggel izgatott voltam, hogy „de jó, akkor ma végre az egybeállításos Szerelemvonatot vesszük fel!”
Úgy tűnik, mintha sem rád, sem pedig az alkotásaid sikerére nem hatna különösebben a negatív kritika.
Ez azért ennél bonyolultabb. Az előző filmjeimre is kaptam rossz kritikákat, jó kritikákat, szóval ez meglehetősen vegyes. Nem tagadom, érzékeny ember vagyok. Amikor lehúzták a filmjeimet egy kicsit bele is pusztultam. A Hogyan tudnék élni nélküled? sikere viszont akkora volt, hogy bár tudok a negatív kritikákról, de érzelmileg kevésbé értek el hozzám. A mostani kritikák során is azt éreztem, hogy nem kifejezetten objektívek, de én ezzel is együtt tudok élni.
Értem, hogy kiélezett a társadalmi közhangulat, ugyanakkor a szakmailag megalapozott elemzéseket nagyon is hiányolom.
Az viszont a nézőszámból kiderül, hogy a filmben valami – bármi is legyen az – iszonyatosan rezonált a nézőkkel, megszólította őket.
A karriered kezdete óta alapvetően humoros, romantikus filmeket csinálsz. Találsz még ebben kihívást?
Hogyne, sőt! Kőkemény munka patikamérlegen kimérni az arányokat egy ilyen filmben. Humor, szerelem, zene, játékosság, ezeknek mind egyensúlyban kell lenniük ahhoz, hogy a végeredmény nézhető legyen. A vígjáték és a zenés film azért nehéz műfaj, mert ha a néző nem kapja meg, amire vágyik, az hamar szembetűnővé válik a csökkenő nézőszámban.
Az elmúlt időszakban több magyar filmnek is rég nem látott mennyiségű nézőt sikerült bevonzania. Beszélhetünk-e a hazai filmek reneszánszáról?
Ha a mostani két nagy közönségsiker, a Futni mentem és a Hogyan tudnék élni nélküled? a kiindulási pont, akkor abból a szempontból, hogy a magyarok most talán nagyobb bizalmat szavaznak a hazai filmeknek, pozitívan látom a helyzetet. Könnyen előfordulhatott volna, hogy a két film nézőket szipkáz el egymástól, ehelyett mindegyik remek számokat produkál, sőt egymást támogatja. Ekkora sikereknél pedig bizonyos szempontból már nem számít, hogy állami, vagy független finanszírozású-e a film, mert a létjogosultságuk beigazolódott.
