A karácsonyi szezon egyik nagy dobásának ígérkező, a Demjén Ferenc dalai alapján készült Hogyan tudnék élni nélküled? december 12-től látható a hazai mozikban. Ennek apropóján a film egyik főszereplőjével, Ember Márkkal beszélgettünk. Interjú.
Szerinted mi teszi a filmet különlegessé a zenés vígjátékok között? Hogyan sikerülhet áthidalni azt a megosztottságot, amit a műfaj olykor kivált a közönségből?
Hadd meséljek el egy történetet: az édesanyám tipikusan azok közé tartozik, akik nem kedvelik ezt a műfajt. Ő kicsit tartott tőle, hogy mit fog majd mondani nekem, ha nem tetszik neki, mert mindig megmondja az őszinte véleményét. Végül úgy jött ki a vetítésről, hogy nagyon jól érezte magát, egyáltalán nem volt benne az az érzés, amit általában egy musical vált ki belőle. De ez egy zenés film, tehát aki nem szereti, annak azt mondom, hogy – anyukám példájából kiindulva – elképzelhető, hogy megváltozik a véleménye – persze nem garantált. Nem kell mindent mindenkinek szeretnie, és nem is szükséges mindenre beülni.
Milyen az, amikor anyukád kritizál?
Örülök neki, mert általában olyan dolgokat mond, amik előre visznek, vagy amikben látom, hogy építő jellegűek. Nem elfogult, és azt hiszem, hogy a munkásságomat anyámnál jobban senki nem ismeri. Neki aztán tényleg van viszonyítási alapja. (nevet)
Jelenet a Hogyan tudnék élni nélküled? című filmből
Fotó: The Orbital Strangers Project
Ez az első főszereped nagyjátékfilmben. Mennyi időbe telt elengedned a megfelelési kényszert, és átadni magad a szerepnek?
Hát abban a pillanatban, amikor szerepben vagy a forgatáson, akkor ez nincs jelen veled. Amikor dolgozom, akkor nem érzek ilyenfajta nyomást.
Akkor mikor?
Inkább a mindennapokban. Amikor vége a napnak, ül otthon az ember, és arra gondol, hogy most már itt mindennek súlya van, már nem csinálhat semmit csak úgy önmagáért. Ha például bemegyek a boltba, rossz napom van, és nem szólok elég kedvesen valakihez, vagy nem a legjobb oldalamat mutatom, máris az a vélemény alakulhat ki, hogy „na tessék, a beképzelt főszereplő.” Szóval, ilyen szempontból van benne megfelelési kényszer.
Frusztrál, hogy mit gondolhatnak rólad?
Nem az zavar, hogy mit gondolnak rólam, hanem inkább az, hogy ennek a kialakult képnek megfeleljek. Hogy ha már ilyen feladataim vannak, akkor azt alázattal kezeljem. Ez az, ami igazán foglalkoztat és irányt mutat számomra.
Mi fogott meg a legjobban a forgatókönyvben? Mi járt a fejedben, amikor megkerestek a szereppel?
Elsőként mindig az érdekel – még a forgatókönyv elolvasása előtt –, hogy kik azok az emberek, akikkel majd dolgozni fogok. A szerepre Mandel Helga casting director hívott fel, aki egy nagyon fontos személy az életemben. Ő és Goda Kriszta(a film forgatókönyvírója és kreatív producere– a szerk.) voltak azok, akik még duci egyetemistaként először látták meg bennem a lehetőséget, hogy valami érdemlegeset hozzanak ki belőlem a filmvásznon. Szóval nagyon örültem, hogy talán megint ezekkel az emberekkel dolgozhatok együtt, ha kiválasztanak rá.A forgatás során melyik jelenet volt számodra a legintenzívebb, akár érzelmileg, akár technikailag?
Amikor a koreográfiákat forgattuk, azok nagyon nehéz napok voltak. Vagy éppen Franciskával (Törőcsik Franciska, a film női főszereplője – a szerk.) az éjszakai fürdőzős jelenetek.
Nyár elején forgattátok, ugye?
Igen. Ráadásul a víz hőmérséklete 20 fok alatt volt, és éppen egy hatalmas vihar közepén forgattunk. A szél is iszonyatosan fújt, ami csak tovább rontott a helyzeten. Életemben nem fáztam még annyira.
És akkor jön a csapó, neked meg úgy kell tenni, mintha ez lenne a világ legkényelmesebb és legcsodálatosabb érzése, hogy szerelmesen pancsolgatsz a vízben, közben pedig csak arra tudsz gondolni: Jézusom, tényleg meg fogok halni, annyira hideg van! (nevet)
Milyen volt a közös munka a filmbéli barátokkal, Marics Petivel és Kirády Marcellel?
Ez a rész nagyon könnyen ment. Petivel régóta barátok vagyunk, ő meg a Marcival volt már régóta jó barátságban, tehát megvolt az összhang.
Fotó: The Orbital Strangers Project
Gyerekként mennyire hallgattál a szüleiddel Demjén-dalokat?
Inkább szerb zenéket hallgattunk. Nagyon le vagyok maradva a magyar slágerekben. Természetesen ismertem a dalait, de én egészen más szubkultúrából jövök.
Színészként mennyire zavar, amikor azt kérdezik, hogy miben hasonlítasz leginkább a karakteredre?
Nem zavar, mert érthető a kérdés. Nyilván, aki nem ezzel foglalkozik, rögtön azon kezd el gondolkodni, hogy milyen érzés másnak a bőrében lenni. Ami engem illet, úgy érzem, hogy most először volt olyan szerepem, ami tényleg közel áll hozzám. Olyan ez a fiú, mint én, csak egy másik multiverzumban. Tehát azokat a vágyakat és álmokat éli, amiket én is szerettem volna, hogyha nem színésznek mentem volna, hanem zenésznek.
A lelkülete is?
Igen. Igyekeztem, hogy ez a fiú tényleg úgy élje meg, hogy ez egy végzetes szerelem számára. Egy olyan találkozás, ami örökre meghatározza az életét, még akkor is, ha nem úgy alakul, ahogy elképzelte.
Van olyan gondolat, amit fontosnak tartasz megosztani a filmmel kapcsolatban?
Nagyon szeretem a magyar filmeket, odavagyok a magyar színészekért. Remélem, hogy ez a produkció is olyan élményt nyújt majd a magyar embereknek, ami jó érzéssel tölti el őket, hiszen mégiscsak azért csináljuk, hogy jól érezzék magukat és kapjanak tőle valamit.
A Hogyan tudnék élni nélküled? december 12-tól látható a magyar mozikban, forgalmazója az InterCom.
