A kriminológiából érkezel, korábban utcai bandákat, drogkereskedelmet és az amerikai crackjárványt is kutattad. Hogyan jutottál el innen az infantilizációig?
Eredetileg szociológus voltam, és a bűnözéssel foglalkoztam. A kriminológia mára hatalmas, önálló tudományterületté vált, különösen az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban, de eredetileg a deviancia szociológiájának egyik ága volt. A posztgraduális tanulmányaim során sokat foglalkoztam utcai bandákkal, drogkereskedelemmel, Amerikában pedig a crackjárvánnyal. Ez indított el azon az úton, hogy kriminológus legyek, de a képzettségem ennél általánosabb volt. Kulturális és szociológiai elmélettel is foglalkoztam.
Akkor ennek mégis van köze ahhoz, amiről a mostani könyved szól?
Igen. Részt vettem egy kulturális kriminológiának nevezett irányzat létrehozásában. Ebben nem igazán az egyes „rossz emberek” érdekelnek bennünket, és nem is elsősorban a börtönrendszer vagy a rendőrség, hanem az, hogy egy adott társadalom kulturális tényezői hogyan hoznak létre bizonyos típusú bűnözést.
Vannak például társadalmak, ahol sok az alkohollal összefüggő erőszak. Nagy-Britanniában rengeteg súlyos testi sértés történik azért, mert az emberek berúgnak és összeverekednek. Elmész Olaszországba, és nem ugyanezt látod. Az ilyen mintázatok érdekelnek bennünket.
A kulturális kriminológiát az is érdekli, hogyan alakítja a média a bűnözésről alkotott képet a különböző országokban. Ha megállítasz valakit Amerikában, és a bűnözésről kérdezed, általában rengeteg televíziós műsort látott róla. Ennek nagyon erős hatása van.
Bizonyos értelemben ez a könyv is a kultúráról szól. Mondhatom azt, hogy nem a bűnözésről szól, hanem a kultúráról. És azért gondolom, hogy beszélhetek kulturális változásokról, mert a kriminológián belül elsősorban ez az a terület, amellyel foglalkozom.
Miért írtad meg ezt a könyvet?
Frusztrációból. Elegem lett abból, hogy gyerekként kezelnek.
Bárhová mentem, bekapcsoltam a tévét, és valamilyen cukiskodó kis dallammal vagy rajzfilmes megoldással próbáltak felnőtteknek szánt termékeket reklámozni – autókat, sőt még végrendeleteket is! Még a bankod is úgy kezel, mintha tizennégy éves gyerek lennél. Felszállsz a tömegközlekedésre, és ott egy tábla: „Légy kedves!” Mintha egy óvodában lennél. Az óvodában teszünk ki olyan táblákat, hogy „Légy kedves!”. Miért látom ezt egy pályaudvaron?
Emlékszem, 2012-ben kimentem a londoni olimpiára. Örültem, hogy láthatom a sportversenyeket, azért mentem oda. De megdöbbentett, milyen gyakran mondják meg nekem, hogy mit csináljak, hogyan viselkedjek, hol álljak, mit gondoljak. Legyen nálam például elegendő víz. 2012-re eljutottam abba az életkorba, amiben voltam. Úgy, hogy nem haltam meg kiszáradásban, és azt is tudtam, hogy nem kell megállnom egy szűk átjáró közepén. Folyamatosan bombáztak ezekkel az utasításokkal. Úgy éreztem, gyerekként kezelnek.
És bárhová néztem, egyre jobban idegesített. Elkezdtem azon gondolkodni, miért történik ez? Ki csinálja? Mi az oka? Ez a könyv megírásának története. A saját dühöm emiatt, és az az általános érzés, hogy ez mindenütt jelen van. Bekapcsolod a tévét, és a reklámok állandóan leértékelik a felnőtteket, miközben felértékelik a fiatalokat. Mindig a felnőtt a vicc tárgya. „Jaj, apa…” A szülők idióták, a gyerek pedig mindent tud.
A művészetben is ugyanezt kezdted látni?
Igen. Tanítottam művészeti bűnözésről, és általában is érdekel a művészet. Aztán amikor galériába mentem, két dolog kezdett feltűnni.
Az első, hogy egyszer csak olyan táblákat láttam, hogy a galériában látható képek felkavaróak lehetnek. Harminc éve járok galériákba és múzeumokba. Láttam Goyát és mindenfélét. A művészetnek éppen az a dolga, hogy kihívást jelentsen. Miért van hirtelen minden tele trigger warningokkal? Nem azért vagyok ott, hogy ezeket olvassam. Azért vagyok ott, hogy megnézzem a művészetet, és kialakítsam a saját véleményemet.
Aztán még rosszabb lett, mert maga a művészet is rendkívül gyerekessé vált. Ha megnézed a világ legsikeresebb, legtöbbet eladó művészeit, ott van például Jeff Koons, akinek az egész művészete gyerekes. Popeye, rágógumi, Play-Doh. Aztán ott vannak a régi graffitiművészek, például Banksy. Egészen hihetetlennek tartom, hogy Banksyt politikai értelemben komolyan veszik. A politikai mondanivalója banális és sekélyes. És ha megnézed a munkáit, nagyon sokszor használ gyerekeket. Erős motívum nála például a gyerek a lufival. Igazából ez ilyen ál-lázadó, tinédzseres póz.
Szimbólummá vált, de ettől még nem gondolom, hogy zseni.
Nem, egyértelműen nem. A könyvben beszélek egy Cold War Steve nevű brit művészről is. Nagyon ismert. Az iPhone-ján készít kollázsokat, amelyekbe mindig beletesz egy szappanopera-sztárt. Közben a sajtó azt mondja róla, hogy zseni, korunk Hogarthja, és így tovább. Van tehát egy fickó, aki egy kisebb művészeti iskolába járt, és az iPhone-ján készít digitális képeket. És megint csak: a politikai üzenetei nagyon-nagyon egyszerűek, gyerekesek, kiforratlanok. Ugyanez igaz sok graffitiművészre is. Régen ez a tiltakozás egyik formája volt. Ma már nem több könnyű, kommersz habnál, amit elit galériákban árulnak.
Ki csinálja ezt velünk?
Sok ember. Sok különböző erő működik egyszerre.
De az ember azt gondolná, hogy vannak intézményeink, amelyeknek éppen az lenne a dolguk, hogy ellenálljanak ennek. Például az egyetemek.
Pontosan. Ez az a hely, ahol azt kellett volna mondanunk, nekik tartaniuk kell a frontot.
Már nem tartják?
Nem. Beadták a derekukat. A brit és az amerikai egyetemek mára valamiféle felnőtt napközivé váltak. Befizetsz egy csomó pénzt, és beadod oda a gyerekeidet. Mindent kivettek, ami összetett vagy nehéz. Leegyszerűsítettek mindent. Felfelé kerekítik a jegyeket. Kiveszik a kihívást jelentő dolgokat. Még az előadás mint műfaj is a végét járja, mert ötven perc már túl hosszú ahhoz, hogy az emberek ennyi ideig elszakadjanak a telefonjuktól.
Az egyetemek tehát olyanok, mint a napközik. És ahelyett, hogy kihívások elé állítanák az embereket, és elmondanák nekik, mit jelent felnőttnek lenni, a gyerekek megérkeznek, és elmondják mit akarnak, és akkor az úgy lesz.
Az oktatással foglalkozók ezt socialisation in reverse-nek, fordított szocializációnak nevezik. Ahelyett, hogy egy magabiztos felnőtt generáció mondaná meg a fiatalabb generációnak, mire van szüksége ahhoz, hogy végigmenjen az életúton és felnőtté váljon, megfordult a folyamat. A fiatalok mondják meg a felnőtteknek, mit akarnak, ők pedig megadják nekik.
Ez az autoritás nagyon veszélyes megfordítása, és annak az elképzelésnek a megfordítása is, hogy egyáltalán miért vagy az egyetemen. Azért, hogy elhagyd az otthonodat, boldogulj egyedül, kihívásokkal találkozz, nehéz anyaggal szembesülj, és legyőzd ezeket. Most ehelyett azt mondjuk, ó, akkor ezt kivesszük a tananyagból.
Trigger warningokat teszünk mesékre. A könyvben rengeteg ilyen példát dokumentálok, amelyek egy felnőtt számára egyszerűen abszurdak. Miért tennél trigger warningot a Pán Péterre?
Azok az intézmények, amelyektől azt remélnéd, hogy védőbástyát vagy ellenerőt jelentenek a piaccal és a közösségi médiával szemben, nem végezték el a dolgukat. Az egyetemeink az infantilizáció inkubátorai.
Ha ennyi minden ugyanabba az irányba hat, akkor van ebből visszaút? A gyerekeinknek szerinted jobb jövőjük lesz?
Szerintem komoly problémák várnak a világra. Háborúk, pénzügyi problémák, a tömeges, ellenőrizetlen migráció következményei. A világ változik, és nem feltétlenül jó irányba. De a valóság nagyon gyorsan képes megszüntetni az infantilizációt. Ha valódi nehézségekkel kell szembenézned, nagyon gyorsan fel kell nőnöd.
Vagyis végül maga a valóság kényszeríthet bennünket arra, hogy felnőjünk?
Igen. De ez nem feltétlenül jelent jó jövőt. Megpróbálok nem túlságosan negatív lenni, mert fiatalokkal dolgozom, és reménykednem kell abban, hogy a következő generáció jobban csinálja majd.
Talán a világ valamilyen módon korrigálja önmagát. Talán a következő generáció képes lesz másképp csinálni. De ehhez ki kell kapcsolnunk dolgokat. Nem engedhetjük, hogy a technológia és a tömegmédia kultúrája az életünk minden területét áthassa. És nekünk magunknak kell meghoznunk a saját döntéseinket.
Ha felnőttekkel szeretném körülvenni magam, adnál nekem egy checklistet? Milyen kérdéseket kellene feltennem?
A felnőttség egyik része, hogy a saját ösztöneidre és a saját érzéseidre támaszkodsz, és nem kell valaki más ítéletére hagyatkoznod. Történelmileg persze a szüleid jó útmutatást adhattak az ilyesmihez, fordulhattál hozzájuk, de önsegítő könyvet ne vegyél elő. És arra se hallgass, amit én mondok erről. Kilépni a világba bonyolult, és hibákat kell elkövetned. Remélhetőleg mindannyian túléljük ezeket a hibákat, tanulunk belőlük és fejlődünk. A felnőttséghez nincs szabálykönyv vagy ellenőrzőlista. Ez egy tanulási folyamat.
Miközben a könyv végén azért van tíz szabály egy felnőttebb világhoz.
Igen. A kiadóm megkért, hogy csináljam meg, én pedig szívesen összeszedtem tíz dolgot, amelyet fontosnak tartok. Megnézheted őket, és eldöntheted, hogy megfelelőek vagy hasznosak-e számodra. De a munkát sajnos neked kell megcsinálnod. Ez pedig azt jelenti, hogy hibázni is fogsz. De közben nagyszerű dolgokat is megtapasztalsz majd.
Olvasd el ezt is!