Luca napja az egyik leggazdagabb hiedelemkörrel rendelkező dátum volt a Kárpát-medencében. A legismertebb elem a Luca-szék készítése, amelyet a hiedelem szerint karácsony éjjelén a templomban használva fel lehetett ismerni a boszorkányokat. Emellett számos helyen tilos volt fonni, sütni, bizonyos ételeket főzni, mert szerencsétlenséget hozhatott. A Felvidéken, a Dunántúlon és Erdélyben különböző házasságjósló, termésjósló praktikák is kapcsolódtak ehhez a naphoz.
A regölés egy ősi, még a kereszténység előtti rétegeket is őrző télköszöntő szokás volt. Karácsony és újév között fiatal férfiak járták végig a falut, zajkeltő eszközökkel, énekekkel kívántak bőséget és termékenységet a házak lakóinak. A regösénekekben pogány és keresztény elemek egyszerre voltak jelen. A szokás főként a Dunántúlon, valamint délszláv hatású területeken volt elterjedt. Ma már csak elszigetelt hagyományőrző közösségekben bukkan fel.
A maszkos télűzés a Kárpát-medence több pontján is megjelent különböző formákban. Mohácson a busójárás vált a legismertebbé, ahol ijesztő maszkokkal, zajkeltéssel és vonulással búcsúztatják a telet a farsang idején. Szlovéniában a kurentek, a horvát területeken pedig a zvončarik viselnek bundát, maszkot és hatalmas harangokat. Ezek mind ugyanarra az ősi gondolatra épülnek: a hideg, a sötétség és a rossz elűzésére. Bár ezek a szokások ma is élnek, az eredeti falusi formájuk sok helyen átalakult látványos karneváli eseménnyé.
A betlehemezés mellett több vidéken állatalakos figurák is megjelentek karácsony környékén. Kecske, medve, ló vagy más állat maszkjába öltözött alakok járták végig a falvakat, sokszor ijesztgetve a gyerekeket és a házak lakóit. A szokás egyszerre kapcsolódott a termékenységhez, a télűzéshez és a bőségvarázsláshoz. Erdélyben, ruszin területeken és a Felvidéken is dokumentálták ezeket a formákat, a huszadik század második felére azonban szinte teljesen eltűntek.
A református és evangélikus közösségekben karácsony előtt különleges szerepe volt az ostyának. Sok helyen a kántor, a diákok vagy a tanító vitte házról házra a megszentelt ostyát, amit a család ünnepi asztalnál fogyasztott el. Más településeken maguk a családok sütötték meg az ostyát speciális vassütőkön. Az ostyahordás nem pusztán ételhez kötődött, hanem közösségi és vallási gesztus is volt, a békesség és az összetartozás jelképe.
Újév hajnalán több vidéken nem a köszöntés volt az első, hanem a zajkeltés. Fazekakat ütöttek össze, ostorral csattogtattak, kolompoltak a házak körül. A hiedelem szerint ezzel a következő évre el lehetett űzni a betegséget, a balszerencsét és a rossz szellemeket. A szokás szlovák, ruszin és északkelet-magyarországi területeken is ismert volt, de ma már alig találkozni vele.
Olvasd el ezt is!