Közel húsz év, egymillió eladott koncertjegy – Egy magyar zenei világsiker személyes története (x)

Mielőtt felidéznénk pályafutása legfontosabb koncerthelyszíneit, engedje meg, hogy először a gyermekkoráról kérdezzem. Milyen családi környezetből indult? Hogyan nőtt fel az a gyermek, aki később felnőttként a világ leghíresebb koncerttermeinek színpadára állt?

Albertfalván nőttem fel, ami a neve ellenére nem egy falu, hanem Budapest egyik nagyon nyugodt, csendes, kertvárosias része volt. Gyerekkoromban azonban hirtelen panelházakat kezdtek építeni a környéken, az egyiket közvetlenül a kis családi házunk ablaka elé. Édesanyám szerint órákon át képes voltam az ablakból figyelni az építkezést, és a markológép volt a kedvencem. Talán ez volt életem egyetlen olyan időszaka, amikor nem zenészként képzeltem el a jövőmet, mert háromévesen állítólag folyton azt mondogattam, hogy markolóvezető leszek.

Ez azonban nem tartott sokáig. Négyéves koromban kaptam egy apró, egyoktávos, elektromos műanyag játék hangszert, egy pici orgonát. Nem tudom, korábban hol láttam meg, de hónapokon át kérleltem a szüleimet, hogy vegyék meg nekem. Érdekes, de még ma is pontosan fel tudom idézni azt az érzést, ahogyan türelmetlenül vártam, hogy véget érjen a nap az óvodában, és végre hazamehessek játszani rajta.  Egy nagyon rövid dallamot is komponáltam a segítségével, amelyre szintén a mai napig emlékszem. Kizárólag fekete billentyűkből állt.

Számomra is elképesztő, hogy milyen korán és milyen egyértelműen kirajzolódott a későbbi sorsom. Főleg annak tükrében, hogy a családi környezetből ez azért nem következett egyenesen, hiszen Édasanyám mérnök, Édesapám pedig közgazdász.

Most egy játékra szeretném invitálni Önt. Mondok egy-egy híres koncerthelyszínt, Ön pedig idézze fel az első személyes történetet, amely eszébe jut róla. Kezdjük talán a világ egyik legismertebb koncerttermével: Carnegie Hall.

Mielőtt erre válaszolok, engedje meg, hogy gondolatban még egy kicsit Magyarországon maradjak. Miután elvégeztem a Zeneakadémiát, tanítani kezdtem a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolában.  Ebben az időszakban kezdett egyre erősebben foglalkoztatni a zeneszerzés. Bár szerettem a klasszikus műveket, sokszor úgy éreztem, hogy nem tükrözik teljesen a saját személyiségemet. Mintha nem egészen a saját gondolataimat és érzéseimet játszanám. Ekkoriban ismertem meg a feleségemet, és ő volt az első, aki arra biztatott, hogy merjem előadni a saját zenémet. Mivel más nem vállalkozott erre a feladatra, ő szervezte meg az első koncertemet is egy vidéki művelődési házban, ahová összesen hét ember jött el.

Emlékszem, a koncert előtt beültem az utolsó sorba, és néztem az üres székeket. Mégsem voltam szomorú amiatt, hogy ilyen kevesen vannak.

Arra gondoltam: milyen jó, már hét embert érdekel, amit csinálok. Ha tetszik nekik az előadás, legközelebb biztosan elhozzák a barátaikat is. Valahogy mindig képes voltam nagyon pozitívan gondolkodni. Később ugyanezzel a hittel és mentalitással jutottunk el lépésről lépésre a Belvárosi Színházból a Budapest Kongresszusi Központba, onnan pedig a Budapest Arénába. És akkor most válaszolnék a Carnegie Hallhoz kapcsolódó kérdésére. Az a koncert talán az egyik legmeghatározóbb pillanat volt az életemben, mert ott először egy olyan, korábban szinte lehetetlennek tűnő dolog valósult meg, amely végleg ledöntötte bennem a nemzetközi ambícióimmal kapcsolatos utolsó belső korlátokat is.

Korábban – és később is – rengetegszer kellett végighallgatnom, hogy Magyarországról nem lehet világsikert elérni. Így visszagondolva az elmúlt húsz évre, talán ezeknek a véleményeknek a figyelmen kívül hagyásához kellett a legtöbb energia. A Carnegie Hall-lal kapcsolatban az volt a meggyőződésem, hogy ha a világ egyik legfontosabb színpadán bizonyítani tudunk, akkor onnantól senki nem kérdőjelezheti meg, hogy amit csinálunk, bár újszerű, mégis valódi értéket képvisel. Annyira fontos volt számomra ez a koncert, hogy talán ez az egyetlen alkalom, amelyről úgy emlékszem, hogy valóban izgultam. Tudtam, hogy kifinomult, műértő közönség érkezik, amely a világ legnagyobb művészeihez és a legjelentősebb zeneszerzők műveihez van szokva, én pedig a saját darabjaimat fogom játszani.

Meghatározó pillanat volt, amikor a koncert végén állva tapsoltak. Hajnalig ünnepeltünk, és úgy éreztük, hogy aznap este egy kicsit miénk volt a város.

Meséljen a Sydney-i Operaházról. Milyen személyes emlék maradt meg Önben leginkább erről a koncertről?

Az első dolog, ami eszembe jut az maga az épület látványa. Az ember százszor láthatja fotókon, videókon vagy a televízióban az Operaház ikonikus, vitorla formájú épületét, de amikor a koncert előtti estén először pillantottam meg élőben, szó szerint kirázott a hideg. Azt is tudni kell, hogy az Operaház környékén hihetetlenül pezsgő és nyüzsgő az esti élet.

Az odavezető sétányt éttermek és teraszok töltik meg, és mivel az egész épület szinte belenyúlik az óceánba, egészen fantasztikus a látvány és a hangulat.  Annyira magával ragadott bennünket ez az érzés, hogy nagyon fegyelmezettnek kellett maradnunk, nehogy már az első este teljesen átadjuk magunkat a város varázsának.

Maga a koncertterem és a színpad kisebb volt annál, mint amire előzetesen számítottam, az akusztikája viszont egészen elképesztő. Az ausztrál közönséget pedig nagyon megszerettem: hihetetlenül közvetlenek, lazák és jókedvűek voltak.

Wembley Arena, London. Önök előtt még egyetlen magyar zenei produkció sem lépett fel ezen a legendás színpadon. Milyen érzés volt elsőként eljutni oda, és mit jelentett ez a pillanat Önnek, illetve az egész produkciónak?

A mai napig sem tudom pontosan, hogyan mertünk ebbe egyáltalán belevágni. Ez a siker valójában egy egész magyar kreatív csapat sikere volt, hiszen rengetegen dolgoztunk rajta egyszerre. Mi magunk béreltük ki az arénát, mi szerveztük a reklámkampányt, és még a koncerthez szükséges színpadtechnika is Magyarországról érkezett, magyar kamionokkal. Ezért a mai napig rendkívül hálás vagyok mindenkinek, aki részt vett ennek a közös álomnak a megvalósításában.

Ez volt az a koncert, ahol – és ilyen nagyon ritkán fordul elő – mi, zenészek is sírtunk a színpadon. Amikor Pál István Szalonnával és Bandájával előadtuk a Hazatérés című tételt, olyan energiák szabadultak fel, hogy egyszerűen nem lehetett visszatartani a könnyeket. Szalonna később egy interjúban is beszélt erről, és rengeteg olyan kommentet olvastam a közönség tagjaitól, akik ugyanezt élték át.

Talán éppen ezért annyira csodálatos dolog a zene. Egy koncerten több tízezer ember képes ugyanabban a pillanatban ugyanabba az érzelmi állapotba kerülni, és együtt megélni egy ennyire intenzív, közös és katartikus élményt.

Úgy gondolom, erre ilyen formában talán semmilyen más művészeti ág nem képes.

Hard Rock Live, Florida – vagy ahogyan a nagyközönség ismeri: a Gitár Hotel. Milyen emlék jut eszébe először erről a helyszínről, és mit jelentett Önnek, hogy ezen a különleges helyen is színpadra állhatott?

Számomra ez is egy újabb csoda volt, egy valóra vált, szinte lehetetlen küldetés.  A Hard Rock Live nem egyszerűen egy koncerthelyszín. Ez a hely az amerikai szórakoztatóipar egyik szimbóluma. Valahol legbelül talán minden művész arra vágyik, hogy egyszer egy ilyen helyen léphessen fel.

Európai előadók viszonylag ritkán lépnek itt fel, és még az amerikai zenekarok közül is jellemzően csak a legnagyobbak kapnak meghívást. Nagyon kalandos út vezetett odáig, hogy ez a koncert végül megvalósulhatott.

Miután az első fellépést meghirdettük, pont jött a Covid. A koncertet le kellett mondanunk, a jegyek árát pedig vissza kellett fizetnünk. Két hosszú év következett. Ez alatt az idő alatt megtanultam, milyen fontos minden egyes nap, minden egyes pillanatban hinni abban, hogy a dolgok igenis jobbra fordulhatnak. Két év után végül eljött a nagy nap, és felmehettem a színpadra.

Aznap este a Gitár Hotel teljes épületére a magyar zászlót vetítették ki. Több tíz kilométeres távolságból is látni lehetett, hogy valami különleges dolog történik.

Éreztem, hogy azon az estén megváltozik a jövő. Ahogyan a Wembley esetében, ezúttal is eljöttek azok a zeneipari szakemberek, akiket kíváncsivá tett a siker. Ettől a pillanattól kezdve olyan erős partnereink lettek, akikkel közösen építhettük tovább a produkció jövőjét az Egyesült Államokban.

Még egy egészen rendkívüli helyszín szerepel a listán: a Royal Albert Hall. Ha jól tudom, Ön volt az első magyar zeneszerző, aki ebben a 155 éves koncertteremben saját műveiből álló, önálló, egész estés koncertet adott. Mit jelentett Önnek ez a fellépés, és melyik személyes pillanat maradt meg belőle a legerősebben?

Talán bizonyos szempontból ez volt a legnagyobb presztízsű koncertünk. A Royal Albert Hall olyan helyszín, ahol egy külön bizottság dönt arról, hogy ki kaphat lehetőséget a fellépésre. Évente több ezer művész és produkció szeretne ott koncertet adni, miközben mindössze körülbelül háromszáz időpont áll rendelkezésre, ezért rendkívül szigorú szakmai szempontok alapján választanak. Már önmagában ezért is hatalmas megtiszteltetés ott fellépni.

Emlékszem, amikor kisétáltam a színpadra, az volt az első gondolatom, hogy milyen közel van a közönség. Nemcsak szemben ülnek, hanem szinte minden oldalról körülveszik a színpadot. Több ezer ember fér el a teremben, mégis megmarad az az intim, tradicionális londoni színházi hangulat, amelyben rendkívül erős kapcsolat alakulhat ki a művész és a közönség között.

A Royal Albert Hall minden szegletében érezhető a történelem. Az öltözők falain legendás művészek fényképei sorakoznak, a teremben pedig ott vannak azok a gyönyörű páholyok, amelyekből több mint százötven éve figyelik az előadásokat a királyi család tagjai, a londoni elit és a közönség egymást követő generációi.

Abban a pillanatban óhatatlanul eszembe jutott, hány kivételes előadás, hány történelmi este és hány felejthetetlen művészi pillanat játszódhatott le korábban ugyanazon a színpadon.

Említette, hogy mindent saját maguk szerveznek, és Ön személyesen is aktívan részt vesz ezekben a folyamatokban. Nem érzi ezt néha túl soknak? Sok művész számára már önmagában a zene megírása és előadása is teljes embert kíván, és viszonylag ritka, hogy valaki a produkció üzleti, szervezési és stratégiai oldalával is ilyen mélységben foglalkozzon.

Tulajdonképpen kényszerből kezdtem el a koncertek szervezési és gazdasági oldalával is foglalkozni, mert a kezdetekben egyszerűen senki nem hitt igazán abban, hogy ebből ekkora siker lehet. Mivel azt szerettem volna, hogy a produkció megszülessen és fejlődjön, ezért nekem is aktívan részt kellett vennem ezekben a folyamatokban. Ennek persze később sok előnyét is megtapasztaltam. Fontosnak tartom, hogy ezáltal megtanultam értelmezni a kreatív munka mögött zajló gazdasági és szervezési folyamatokat is. A kezdetektől azt vallom, hogy egy kulturális produkciónak hosszú távon a piacról is meg kell tudnia élni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem kaptunk és nem kapunk segítséget, amire az elképesztően ambiciózus terveink miatt nagy szükségünk is van. Ugyanakkor az évente sokszor közel negyven nemzetközi koncert megszervezésének pénzügyi és lebonyolítási felelőssége mégis kizárólag bennünket terhel.

Ahogy ezt már korábban sokszor elmondtam, azért tudtunk az elmúlt években folyamatosan fejlődni, mert a magyar közönség minden évben visszatér a budapesti koncertjeinkre. Idén immár harminckettedik  alkalommal lépünk fel a Budapest Arénában. Ez a visszajáró közönség olyan kiszámítható hátteret teremt számunkra, amelyre a nemzetközi terjeszkedés során is támaszkodni tudunk. Emellett folyamatosan találunk olyan jelentős magyar vállalkozásokat és partnereket is, amelyek támogatják a produkciót, a Budapest Aréna-koncertek főtámogatója idén például a Szerencsejáték Zrt.

A legtöbbet azonban természetesen a családomnak köszönhetem.

Ők viselik el az utazásokkal, a fellépésekkel és az állandó szervezéssel járó hektikus életet, valamint az ebből fakadó feszültséget. Amikor csak lehet, nyugodt és biztonságos környezetet teremtenek számomra. Nélkülük ezt valószínűleg már régen nem tudnám csinálni.

Szponzorált tartalom