Elhunyt Tarr Béla

Tarr pályája a hetvenes évek végén indult, és már legkorábbi munkáiban is a társadalom peremére szorult emberek sorsára fókuszált. A dokumentarista szemléletből kinövő első filmek után fokozatosan alakította ki azt a sajátos, lassú ritmusú, hosszú beállításokra épülő stílust, amely később védjegyévé vált.

Munkásságának alakulásában meghatározó szerepet játszott Krasznahorkai László, akivel az 1980-as évektől kezdve szoros alkotói együttműködésben dolgozott. A közös gondolkodás több film alapjául szolgált és kialakított egy sajátos világképet is: a széthullás, az erkölcsi kimerültség és a remény halvány lehetőségeinek kérdéseit. Ez az együttműködés különösen a Sátántangó és a Werckmeister harmóniák esetében vált meghatározóvá, ahol az irodalmi és filmes nyelv szinte elválaszthatatlanul fonódott össze.

Nemzetközi elismertsége az ezredforduló után tovább erősödött: alkotásait rangos fesztiválokon vetítették, és a szakmai diskurzusban rendre a legnagyobb kortárs rendezők között emlegették. Utolsó játékfilmje, A torinói ló, egyfajta lezárásként értelmezhető, amelyben a rendező saját világképét a végletekig letisztítva fogalmazta újra. Az alkotásért elnyerte a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Ezüst Medve díját is. Ezt követően Tarr Béla tudatosan elfordult a hagyományos filmkészítéstől.

Az aktív rendezéstől való visszavonulás után is jelen maradt a kulturális életben: installációk, kísérleti projektek és oktatási kezdeményezések révén foglalkozott tovább azzal, amit mindig is központi kérdésnek tekintett – az ember helyével és felelősségével egy embertelennek tűnő világban. Hatása nemcsak tanítványain és követőin keresztül él tovább, hanem azokban a filmekben is, amelyek az ő munkáira reagálva születtek meg.