A Velencei-tó tükrén feszülő ezüstös csillagtenger és a Vértes hegység között létezik egy titokzatos táj, a tó elfeledett „Balaton-felvidéke". Aki errefelé veszi az útját és meg-megáll egy pillanatra, közelebb kerül a természethez és a benne megbúvó ismerős-ismeretlen hatalomhoz.
Birtok a boldogság tetején
„A főúton az 5 km-t jelző táblánál forduljatok el, ott van a pince" – igazít bennünket útba telefonon keresztül Schubert Ádám, az ApróKertek Pincészet egyik tulajdonosa. Mint már a beszélgetésünk elején megtudjuk, szerencsések vagyunk, hogy beenged minket, mert nála vendégfogadás a borászatnál nincsen; igény esetén az erre tévedő látogatóknak a gyalogszerrel is alig száz méterre fekvő Bálint Boráriumban tart kóstolót és válaszol a feltett kérdésekre, arcán mindig széles mosollyal. A szerencsénknek azonban itt még nem szakad vége...
Az ApróKertek története hat évre nyúlik vissza: nem sokkal azután, hogy végképp búcsút intett a fővárosi életének, Ádám az idősödő édesapjától vett át egy alig egyhektárnyi szőlőterületet a pázmándi szőlőhegyen. Mondhatni, hogy találkozása Veliczky Zoltánnal az égben köttetett: míg Ádámnak szőlője, Zoltánnak pincéje volt, így megalakulhatott a borászat, amely a keresztségben az ApróKertek nevet kapta.
Olaszrizling és Könnyűvér
A terület azóta összesen 11 zártkertre nőtt – innen az elnevezés – , ami összesen mintegy kéthektárnyi szőlőt jelent. Az egykori téeszes időkben a szőlőhegyet apró háztáji parcellákra darabolták, és miként Ádám mondja, ezek a legjobb területek. Jelenleg kétféle boruk van, egy olaszrizling és a közös vörös, egy közösségi bor, amely a Könnyűvér elnevezést kapta. A tételeiket helyben értékesítik, de pár kisebb borkereskedésben és természetesen a Bálint Borárium polcain is megtalálhatóak.
„Lelkiismereti biogazdálkodást folytatunk – meséli –, ami nagyjából annyit jelent, hogy papírunk nincsen róla, de nem vegyszerezünk. Az egykori zárkertek talajában nálunk hemzsegnek a bogarak és a rovarok, ennek következményeként a madarak is megszaporodtak a szőlőben. Télire etetőt teszünk ki nekik, így el sem mennek. Én a hét napjából hetet dolgozom a szőlőben, és ettől érzem jól magam."
Nem tart sokáig, amíg rábeszél, hogy tartsunk vele a pázmándi szőlőhegy tetejére. A kilátás? Káprázatos. A lábunk alatt maga a falu, hátunk mögött a Velencei-tó ezüstje, körülöttünk majdnem síri csönd: csupán pár méh szorgoskodik, és hallgatjuk, ahogy a szél időről időre megbillenti a faleveleket.
A szőlőhegy egy igazi csodahely, azon rejtett kincsek egyike, amelyek alatt érezhetően a Föld energiái buzognak. A zártkertek mellett eldugott és kevésbé eldugott víkend- és lakóházak; kis csapatunk egy ritmusra járó sóhajában egyszerre motoszkál ott a gondolat: megérkeztünk. Ezt kerestük. Most azonnal kellene itt letelepedni, és mindennap kiülni erre a hegytetőre bámészkodni az esti tévézés helyett. Mámor járja át az ember szívét, és még az sem tart vissza minket, amikor Ádám elmeséli, hogy víz nemigen van a hegyen. Ő is itt lakik fent, esővizet gyűjt, azzal mos a család, abban fürdenek. Vizet főzéshez a falu kútjából merít, onnan hordja fel. És hogy boldog-e?
„Megvan mindenem. Nekem nem kell több szőlő, nem kell több feleség."
Fotó: Bácsi Róbert László
