„Csak két szót írok: apa vagyok."
– büszkélkedett barátjának, Arany Jánosnak a frissen apukává váló Petőfi Sándor 1848 telén.
Azonban az édesapától örökölt hírnév inkább terhet jelentett Zoltán számára, nem tudott megfelelni a nevével járó elvárásoknak, melyeket az édesanyja így fogalmazott meg számára:
„Egyetlen örökségedül nem birsz tőlük egyebet, csak nevedet: de azt ne feledd el soha, hogy e név: Petőfi! Apád naggyá, fényessé tevé; te legalább őrizd meg minden szennytől, minden folttól."
A fiú csecsemőkorától fogva sokat betegeskedett, emiatt magántanuló volt. Az apa aggodalmai:
„[f]iam is oly gyönge, oly hideg, oly kicsiny, mondhatnám, oly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halva születettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett s a betegség még inkább elcsigázta; de nemsokára fölgyógyult, s azután folyvást szemlátomást gyarapodott."
Az édesapját nem ismerhette meg személyesen, így nagy hatással volt rá az apa bordalaiból elterjedt sztereotipikus, bohém Petőfi-kép. Úgy tűnik ezt tekintette mintának maga előtt. Sokat korhelykedett, anyagi gondjai voltak, a köztudat igazi tékozlófiúként tartja számon.
Apjához hasonlóan Zoltán is írt verseket, mellyel azonban nem ért el sikereket. Szintén az elődjét követve a színész pályán is kipróbálta magát, erről Blaha Lujza így nyilatkozott:
„Rokonszenves, kedves, derék fiú volt, de nem az, aminek mi fantáziánkban megálmodtuk, színésznek pedig éppen nagyon gyengécske volt az eszemadta, de azért becéző szeretettel rajongtuk körül valamennyien, és úgy hiszem, hogy jól is érezte magát, amíg nyugtalan lelke körünkből el nem szólította"
Zoltán tüdőbetegségét nagybátyja próbálta kezeltetni, igyekezve a fiú korhely életvitelét is megváltoztatni. Nem járt sikerrel. Tegnap 150 éve, 1870. november 5-én hunyt el tragikusan fiatalon az édesapa árnyékában hánykódó Petőfi Zoltán.
(Forrás: azonnali, Szendrey Júlia-kutatás)
