Indiana Jones a vasárnapi bolhapiacon – „A legnagyobb átverés mindig az, amikor magunkat verjük át”

Mi volt a legnagyobb átverés, amibe belefutottál? 

A legnagyobb átverés mindig az, amikor saját magunkat verjük át – fejben. Ez akkor történik, amikor elkezdünk illúziókat kergetni valamilyen tárgy vagy dolog után. Nem is az a lényeg, melyik a „legnagyobb” átverés, hanem inkább az, ami a leggyakoribb. A leggyakoribb önámítás az, amikor mesterséges intelligenciával vagy fotókeresővel próbáljuk megkeresni, mihez hasonlít az, ami a miénk, aztán rájövünk, hogy pont olyan, mint ami a Pradóban vagy a Szépművészetiben lóg – és fejben már el is költjük a kép értékét. Na, hát ezek azok a kellemetlen pillanatok, és ma már ez szinte mindennapos. Szóval, aki AI-t vagy képfelismerőt használ, az legyen óvatos, nehogy saját magát csapja be.

Egy műtárgyszakértő kincsvadászata inkább Indiana Jones feeling, vagy vasárnapi bolhapiac? 

Indiana Jones a vasárnapi borhapiacon mászkál. Ez a kincsvadáaszat. Nagyon sok rétege van a kincsvadászatnak – és én mindet imádom. Imádom a piacozást, a lángos melletti nagy sztorizásokat az öregekkel, szeretem a riportokat, és azt is, amikor múzeumok mélyén kutatunk. Mindegyiknek más a hangulata, más az illata. De egy dolgot biztosan ki merek jelenteni: Magyarországon még rengeteg kincs van odalent, szó szerint a porban – vagy épp egy kopott textilterítőn a piacon.

Mennyire hamis a magyar műtárgypiac? 

A magyar műtárgypiac semennyivel nincs több hamisítvány, mint a nemzetközi piacokon. Ne felejtsük el, hogy már az ókori Rómában is volt műtárgyhamisítási per, szóval ez nem mai történet. Az ember mindig is kincsek között élt, és mindig is gyorsan akart meggazdagodni. Ez meg örök játéktér azoknak, akik nem feltétlenül etikusan játszanak. De hát ilyen a világ. Nem gondolom, hogy nálunk több lenne a hamis, de azt sem, hogy kevesebb – valahogy mindenhol ugyanaz a történet, mert emberek játsszák.

Volt már, hogy eladtál valamit, amit később megvettél? 

Volt egyszer egy eladásom, ami máig bennem maradt. Eladtam egy bútort – egy Kozma Lajos-szekrényt –, úgy, hogy hiányzott az ajtaja. Szó szerint nem volt meg. A szekrény aztán kikerült külföldre, restaurálták, és a fotók alapján rekonstruálták az eredeti formáját. Gyönyörűen megcsinálták – a történet is új életet kapott. Na és itt jön a csavar: jóval később előkerült az eredeti ajtó... egy fészerből! Ott porosodott végig, miközben a szekrény már rég új életet élt valahol külföldön. Na, ott egy pillanatra megbántam, hogy eladtam, mert ajtóval együtt sokkal értékesebb lett volna. De hát ilyen ez a szakma – néha az ajtó szó szerint csak később nyílik ki.

Megéri ma Magyarországon műtárgyakból élni, vagy ez csak romantika? 

Hogy megéri-e ma Magyarországon műtárgyakból élni? Szerencsére nem a Margit híd alatt lakom – de ezt szenvedély nélkül egyszerűen nem lehet csinálni. Szerintem megéri. De kérdezd meg egy sajtkészítőt, egy grafikust, vagy bárkit, aki szívből csinálja, amit csinál. Neki sem az anyagi rész az első. Nem az anyagiság az, ami reggel felkelti az embert, és továbbviszi nap mint nap. Csak pénzért ezt nem lehet.

Mi volt a legmocskosabb alku életedben? 

Életem legmocskosabb alkuja? Nincs olyan, az alku nem lehet mocskos. Az alku az alku. Tiszta dolog: kérem – vagy nem kérem. Igen – vagy nem. Ennyi. Persze, volt már olyan, hogy jött valaki, aki le akarta törni az árat, meg közben azt mondta, hogy hamis a cucc. Másnap „véletlenül” jött a haverja, aki hirtelen meg akarta venni. Ezek átlátszó történetek. Piti játékok. Én nem gondolom, hogy a „mocskos alkuk” hosszú távon bármit is érnének. Sokkal többet ér, ha valakivel folyamatosan, tisztán tudsz üzletelni.

Mi a legnagyobb mítosz a kincsvadászokról, amit te magad is utálsz? 

Sokan azt hiszik, hogy nekünk van egy titkos szobánk, ahol Dagobert bácsi módra aranyérmék között fürdünk, és nálunk van a világ összes aranya. Meg hogy mi vagyunk a gonosz kismanók, akik a „nagy tudásukkal” járnak-kelnek az emberek között. Na, hát ez egy mítosz. Egy legenda. Sőt, az is egy nagy mítosz, hogy ez mítosz. Az igazság inkább az, hogy Magyarországon elég erős az irigységfaktor. Mindig akad valaki, aki hangosan veri a tamtamot, ha egy kincsvadász talál valamit. Kicsit olyan ez, mint a horgászoknál: mindig van, aki azt mondja, hogy „jó, jó, szép hal, de az enyém nagyobb volt.” Nálunk is így megy – mutatsz valamit, amire büszke vagy, és ha rosszkor, rossz embernek mutatod meg, akkor jön a válasz: „Szép, szép, de én már találtam jobbat.” Na, hát ez az, ami néha már unalmas.

Mennyit ér a becsület egy olyan világban, ahol mindent pénzre váltanak? 

Szerintem a régiségek világában a sikernek egyetlen igazi kulcsa van: a becsület. Az, hogy legyen szavad, és legyen súlya a kézfogásodnak. Én sokszor nagyon bizalmi helyzetekben vagyok – olyan családoknál, ahol több generációs titkokat tudok, és ezekkel mindig diszkréten kell bánni. Ebben a szakmában a becsület, a bizalom, a diszkréció és egy kis diplomácia az, ami előrevisz. Ráadásul ez egy apró közeg – nem csak Magyarországon, hanem egész Európában, sőt, a világban is. Ha valaki egyszer elrúgja azt a bizonyos labdát, onnan nagyon nehéz visszajönni a pályára.

Mi lenne az egy tárgy, amit soha semmilyen áron nem adnánál? 

Amit soha el nem adnék? Nehéz rá egyértelmű választ adni. Az az igazság, hogy én nem vagyok gyűjtő típus. Nem vagyok tárgyfüggő. Mindennek megvan az ára, és mindennek megvan a pillanata. Van, amit évek óta őrzök, persze. De közben tudom, hogy a tárgyakat mi csak őrizzük — nem birtokoljuk. Ha ezt az ember fejben rendesen helyre tudja tenni, akkor rájön: ha nem ő adja el, majd eladja más. És végül is… ebből élünk.

Mennyi a szerencse és mennyi a tudás a te szakmádban? 

Mindkettő kell – de egyik sem elég önmagában. Sokan azt hiszik, hogy elég, ha valaki nagyon tudja a szakmát, vagy ha „szerencsés típus”. Én viszont a szerencsében nem hiszek. Sosem hittem. Szerintem ehhez a szakmához nem szerencse kell, és még csak nem is pusztán tudás, hanem hatalmas kitartás és szorgalom. A tudást meg lehet szerezni, de aztán jön a meló: hajnalban kelni, kimenni a piacra, autózni száz- vagy akár ezer kilométereket, pakolni, tárgyalni, újra és újra próbálkozni. Ez nem szerencse, és nem elmélet – ez kitartás. De persze a tudás nélkül mindez semmit sem ér.

Szerinted a műtárgypiac inkább elitjáték, vagy a kisemberek is labdába rúghatnak? 

Teljesen a kisembereké is ez a piac. Nagyon rossz tévhit, hogy ez valami elitjáték lenne. Műtárgyak, kisgyűjtemények, de akár csak egy doboznyi gyufásskatulya is értéket képviselhet – szerintem kulturális értéket. A gond inkább az, hogy ma Magyarországon mindent azonnal forintosítani akarunk, és az eszmei értéket vagy a hozzáadott értéket nem kezeljük jól. Egy tárgynál, egy gyűjteménynél mindig ott van az, hogy darab-darab, súly-súly… de a hozzáadott érték, a kor, a gyűjtemény ereje, és a történet, ami hozzá tapadt, az nem kapja meg a megfelelő értékelést. Pedig a kisember számára ez ugyanúgy terep, mint a legnagyobbaknak.

Ha egy tárgy beszélni tudna rólad, melyik lenne az, és mit mondana rólad? 

Hát, remélem, a golyóstoll nem kezd el mesélni, mert abból nagyon sok minden kiderülne rólam – rengeteget firkálok vele a lapokra. Őszintén szólva, nem tudom, melyik tárgy beszélne a legtöbbet. Ha a régi szekrényem szólalna meg, lehet, azt mondaná, hogy „Ez a fickó nagyon horkol.” De tényleg nem tudom a választ.