Fejben dől el – a tehetség pszichológiája

A tehetség önmagában még nem minden, hiszen csak akkor érvényesül, ha jó helyre kerül, és fel is ismerik az értékét. Aki valóban ki akarja bontakoztatni a benne rejlő képességeket, a gondolatait és a belső világát is edzenie kell. Hiszen a fejlődés nemcsak gyakorlás, hanem annak kérdése is, hogy mit hiszünk el magunkról, legbelül.

A tehetséget gyakran valamilyen misztikus adottságnak gondoljuk, pedig valójában csak egy szikra, amely akkor válik lánggá, ha időben felismerik, megerősítik, és teret adnak neki. Elég csak megfigyelni, mit csinálnak a gyerekek a játszótereken, és láthatjuk, hogy mindegyikőjükben ott a szikra. Van, aki homokból épít várat, és órákon át dolgozik rajta, mintha apró építészeti csodát alkotna. Más gyerekek tornászmutatványokat végeznek a mászókákon. A gyorsan futók és trükkös fogócskázók tábora is nagy, miközben ott ülnek az asztaloknál a szépen rajzoló kreatívok, akik gyártják a mesterműveket.

Itt és az óvodai udvarokon érezhető a legmagasabb energia- és motivációszint az egész városban, ezt pedig csak a szülők és az óvónők tudják elrontani, ha nem erősítik meg, hanem túl korán szabályozzák, és szűk mederbe terelik őket.

Eric Berne tranzakcióanalízis-elmélete szerint minden gyermekben él egy szabad, intuitív és kreatív „gyermeki én”, amely pontosan érzi, miben jó – de ezt a környezetnek is észre kell vennie. Ha a szülő vagy pedagógus túlterhelt, fáradt, bizonytalan, könnyen elsiklik az apró jelek felett, a tehetség nem eltűnik, csak egyszerűen nem kap visszajelzést, bátorítást és lehetőséget. Más kutatások is ezt a jelenséget támasztják alá. A Stanford Egyetem vizsgálatai szerint azok a gyerekek fejlődnek a leggyorsabban, akiket fejlődésközpontú szemlélettel támogatnak: ahol a hibázás nem kudarc, hanem természetes lépcsőfok. Angela Duckworth híres „grit”-kutatásai pedig rámutattak, hogy hosszú távon a kitartás és a fókusz sokkal erősebben jelzi előre a sikert, mint bármilyen veleszületett tehetség.

A tehetség tehát fontos, de önmagában kevés; kitartás nélkül nem lesz belőle eredmény, lelki és mentális erő nélkül pedig nem lesz belőle győzelem. Freud óta tudjuk, hogy a tudatos énünk csupán a jéghegy csúcsa. A jéghegy víz alatti része, a tudatalatti tárolja életünk minden emlékét és élményét, a tanult mozgásokat és automatikus reakciókat, amelyeket a világ ingereire adunk. Itt van még a kreativitás és a kollektív tudástár, amelyben többek között olyan képek és szimbólumok őrződnek, amelyekre mindannyian hasonlóan válaszolunk.

A tudatos elme gyorsan feladja: ha valaki sokszor veszít, megtanulja, hogy nincs esélye a jobbak ellen.

A tudatalatti azonban nem vitatkozik, nem kérdőjelez meg. Ez az a szint, ahol képessé tehetjük magunkat olyan dolgokra, amelyeket a tudatos nehezen képzel el. Ha valamit elégszer hall, lát vagy ismétel, parancsként kezeli, ezért működik olyan erősen a meditáció, a vizualizáció és a szuggesztió. Ezt a Yale Egyetemen John A. Bargh és Tanya L. Chartrand kutatása is alátámasztotta: a résztvevők olyan szavakkal találkoztak egy olvasott szövegben, mint a „lassú”, „idős”, „magabiztos”, és amelyekről nem tudták, hogy hatnak rájuk. A „lassú” szavakkal befolyásolt emberek lassabban sétáltak ki, a „magabiztos” szavakkal találkozók határozottabbá váltak a feladat után – anélkül, hogy észrevették volna a hatást. A vizsgálat üzenete az, hogy a tudatalatti erősebb, mint a tudatos akarat. A szuggesztiók pedig ezeket a mély, automatikus programokat tudják átírni, és ha célirányosan jól bánunk a beírt megerősítő mondatokkal, sokkal hatékonyabbak lehetünk, mint amit a logikus gondolkodással elérhetünk.

Szöveg: Tóvári Zsuzsanna

A szerző a Future Maker alapítója, sportpszichológus, szervezetfejlesztő.

Folytatás a Hamu és Gyémánt magazinban!