A legrejtélyesebb magyar kalandor – beszélgetés a Lazy Lion álnevű utazóval

Zenetermek, gőzfürdő, szivarszoba, kaszinó, exkluzív szalonok, mozi magyar filmekkel – Ön egyike azoknak, akik még utazhattak a Magyar Tengerhajózási Társaság gőzöseivel. Milyen volt a fedélzetükön haladni Portugália, Marokkó vagy épp New York felé?

Lazy Lion A mai ember azt gondolhatja, hogy az utazás a megérkezésről szól. Akkoriban még a cél felé vezető út volt maga az élmény. Ma mindössze egyetlen nap alatt a világ túlsó pontjára juthatunk, egy hajó azonban komótosan haladt, és éppen ezért az embernek volt ideje átlényegülni. Emlékszem estékre például, amikor a szalonból Strauss szűrődött ki, a fedélzeten sós szél fújt, valaki pedig épp olyan lelkesedéssel mesélt Marokkóról, hogy másnap, a reggeli omlett felett, a társaság már azokról a fűszerekről áradozott, amelyek ízével az előző éjszaka álmodott.

A hajóutak akkoriban nem csupán közlekedést jelentettek, hanem társasági események színterei is voltak. Mi hiányzik leginkább abból az utazási kultúrából, amelyet ma már alig ismerünk?

LL Az idő. Ma mindenki gyorsabban szeretne megérkezni. Volt idő, hogy beszélgetést kezdeményezzünk idegenekkel, akikről később kiderült, hogy brazil diplomaták, bajor festők vagy éppen szélhámosok (nem árulok el nagy titkot, hogy ők voltak a legszórakoztatóbbak, még ha az embernek résen kellett is lennie a társaságukban). Volt idő vacsora után még órákig a fedélzet korlátjának támaszkodva az élet nagy kérdéseiről töprengeni. Volt idő unatkozni is – és tudja, az unalom nagyon kreatív állapot. Ma az emberek utazás közben a világot nézik a telefonjukon. Mi akkor a világot néztük magunk körül.

Akadt olyan útitársa, akire ma is különösen élénken emlékszik?

LL Egy argentin marhakereskedőre. Legalábbis annak mondta magát. Egyszer három napon keresztül vitatkozott egy skót csillagásszal arról, hogy a szerencséjét az ember maga csinálja, vagy egyszerűen csak megtörténik vele. Most is elgondolkodtat ez a beszélgetés, ahogyan visszaemlékszem rá.

Érdekel, Ön mit gondol erről?

LL Nézze, csak annyit mondok, ez a vita azzal ért véget, hogy mindketten elvesztették a vagyonukat a kaszinóban, majd együtt énekeltek a tengerészekkel hajnalig. Soha többé nem láttam őket. Viszont évekkel később Buenos Airesben valaki meghívott egy vacsorára, és az asztalon ugyanaz a zsebóra feküdt, amit az argentin úriember hordott magánál. Azóta sem tudom, hogy ez a véletlen műve volt-e, vagy egy jel, amit érdemes megtanulni olvasni. Mindenki döntse el, mennyi mindent olvas ki még az életből ahhoz, ami történik vele.  

Úgy tartják, minden nagy utazónak van leginkább kedvelt helye, ahová újra és újra visszatér. Az Ön számára melyik volt ez a desztináció?

LL Ilyenkor mindig azt várják tőlem, hogy valami egzotikus szigetet mondjak. Pedig számomra mindig a kikötők voltak a legizgalmasabb helyek. Antibes hajnalban. Tanger alkonyatkor. Képzelje el a partraszállást Rióban egy ködös reggelen! A kikötőkben egyszerre van jelen az indulás izgalma és a hazatérés megnyugvása. Olyanok, mint az ember életének fontos pillanatai: senki nem marad bennük örökké, mégis minden történet ott kezdődik – vagy éppen, ott ér véget.

Az évtizedek során számtalan történetet gyűjthetett össze. Melyiket eleveníti fel a legszívesebben?

LL Azt, amelyik talán meg sem történt. Egy augusztusi éjszakán a Kanári-szigetek közelében olyan tiszta volt az ég, hogy a kapitány lekapcsoltatta a hajó valamennyi fényét. Néma csendben nézte az egész fedélzet a csillagokat. Ekkor egy ősz hajú hölgy mellém lépett, és azt mondta: „Az ember egész életében azt hiszi, hogy valahová tart. Aztán rájön, hogy valójában csak történeteket gyűjt.” Mire odafordultam, már hűlt helye volt. Másnap, amikor a keresésére indultam, sehol sem találtam. A kapitány szerint ilyen utasunk nem volt.

A történetei éppen annyira rejtélyesek, mint a személye. Útjai során minden alkalommal a Lazy Lion álnevet használta, és az inkognitóját továbbra is őrzi. Honnan ered ez a név?

LL Erre több történet is létezik, és én egyiket sem cáfolom. Az egyik szerint azért kaptam, mert képes voltam órákig mozdulatlanul ülni egy fedélzeti széken, miközben mindenki azt hitte, alszom. Valójában csak figyeltem. Egy másik szerint, három nappal később is ugyanannak a kávéháznak a teraszán találtak rám az útitársaim, akikkel eredetileg leültünk azzal a céllal, hogy csak egy teát iszunk. Ők továbbindultak, én viszont még maradtam. Közben érkeztek kereskedők, tengerészek, zenészek, egy szökött vőlegény és egy francia grófnő. Mindegyikük mesélt egy-egy történetet. Ők azóta neveznek Lazy Lionnak, de a nevek olyanok, mint a történetek. Nem az a fontos, hogy honnan erednek, hanem hogy mit kezdünk velünk.

Azt mondják, hogy az útjairól sosem tért vissza üres kézzel. Melyik a legkülönlegesebb tárgy, amit magával hozott?

LL Egy alkalommal három estén át sakkoztunk egy vak óramesterrel Tangerben. A játszmát végül elveszítettem, de a játékot azzal köszönte meg, hogy a kezembe adott egy rozsdás kulcsot, amiről azt mondta: egy olyan ajtóhoz tartozik, amely már nem létezik. Furcsa, de fontosak lehetnek azok a tárgyak, amelyek ugyan már nem funkcionálnak, de őrzik a múlt emlékét.

Hogyan fogadta, amikor megtudta, hogy egy budapesti bár az Ön személye előtt tiszteleg?

LL Köszönöm a megtiszteltetést, de valójában ez a hely nem engem ünnepel, hanem azt a kíváncsiságot, amely miatt az ember néha letér a jól ismert útról. Külön öröm a számomra, hogy abban a házban nyílt meg, ahonnan oly sokszor indultam útnak kalandorok, kereskedők és álmodozók útitársaiként.

Járt már a bárban? Mit fogyaszt ott a legszívesebben?

LL Én mindig is azt kerestem, hol érzem otthon magam. Ha Budapesten járok, betérek. Ilyenkor általában egy sarokasztalt választok, ahonnan jól látni az érkezőket. Az italom mindig attól függ, honnan érkeztem aznap. Van, amikor valami ismerős klasszikust rendelek, mert a jó történetekhez nem kell túl sok díszítés. Máskor pedig hagyom, hogy a bárpult túloldalán álló emberek meglepjenek. A legjobb ital ugyanis mindig az, amelyik mellett egy vadidegenből váratlanul útitárs lesz.

lazylionbudapest.hu