Zöldellő eredettörténetek – A múltban gyökerező jelen
Ahogy a növények sok száz gyökérrel kapcsolódnak a tápláló talajhoz, úgy minket, embereket is számtalan, sokszor láthatatlan szál köt a családunkhoz és a múltunkhoz. Halász Ritával, Nemes Mártonnal, Lengyel Johannával és Vértes Nátánnal a talpuk alatt elterülő föld mélyére ástunk, felszínre törő emlékek és magasba törő tervek után kutatva.
Az első könyved egy bántalmazó kapcsolatot mutat be, a pár hónapja megjelent második regényed pedig egy mozaikcsaládra épülő apokrif bibliatörténet – nem egyszerű sorsok... Te milyen értékeket és terheket hordozol magadban a gyerek- és kamaszkorodból?
Halász Rita Gyerekkorban az ember kap bőven jót és rosszat is: a jót kamatoztatja, építkezik belőle, a rosszat pedig (jobb esetben) leépíti, átkeretezi. Apukámtól jött a zene, anyukámtól az irodalom szeretete az életembe – a képzőművészet iránt egyikük sem érdeklődött kifejezetten, ez már inkább saját fejlemény: korán kiderült, hogy jól rajzolok, és fogékony vagyok a képek világára. Apukám könnyeden, néha kicsit felszínesen fogta fel az életet, anyukám melankolikusabb alkat, tőle a felfedezés örömét és a tudásszomjat örököltem. Összességében egy sokszínű, életvidám csomagot kaptam tőlük, de persze voltak hiányosságaik is – ahogy minden szülőnek. Az első regényemben a főszereplő kikéri magának, hogy miért nem tanították meg kiállni magáért – ezt például saját élményemből adtam kölcsön neki. Bár a szüleim természete tűz és víz, és az élethez való viszony két teljesen különböző aspektusát mutatták be nekem, sok közös pont is volt: az utazás szeretete mindkettejükben nagyon erősen dolgozott.
A szüleid Székesfehérváron meditációs központot vezetnek, a 2024-es Velencei Biennálé keretében megrendezett kiállításod a Techno Zen címet kapta. Milyen szerepet játszik a meditáció, az elvonulás, a zen állapot az életedben és a művészetedben?
Nemes Márton Fiatalabb koromban mindenhol a zajt, az energiát, az impulzivitást kerestem. Ezeket az elemeket a különböző elektronikus zenei koncerteken és fesztiválokon találtam meg, ahol a pulzálás, a lüktetés, a színek hatása hasonlít ahhoz, amikor az ember egy meditáció keretén belül egy hangtál vagy egy gong segítségével él át egy hangélményt. Meditációnál, ha becsukod a szemedet, és a szemhéjadon keresztül nézed a fényt, vagy próbálsz elmélyülni valamiben, egy intenzív színélmény vesz körül: ennek spirituálisan felemelő vagy éppen kikapcsoló hatása lehet. Mostanában rendszeresen tapasztalom, hogy az emberek szeretnék átélni ezt a dinamikát, és ösztönös, zsigeri szinten kapcsolódni hozzá. Bennem is egyre erőteljesebb a kíváncsiság és az igény erre az élményre, és ezzel párhuzamosan a művészetemben történő kifejezésére is.
Tizenkét évesen, egy iskolai Ki mit tud? keretei között fedezted fel, hogy az éneklés otthonosságot és komfortérzetet jelent számodra. Hogy értelmezed a hazaérkezés fogalmát a színpadon és a valóságban?
Lengyel Johanna Maga az élmény, hogy a színpadon állok, a kezdetektől meglepően otthonos volt számomra. Mostanra már sokkal mélyebb kapcsolatot keresek a színpadi lét során: van mondanivalóm és tapasztalatom, amelyről mesélni szeretnék, nem csak elveszett érzelmeket húzok elő. Ha saját dallal állok ki a közönség elé, akkor az általában a modellezése annak, hogy mi történt velem a közelmúltban, hol tart most az életem, és mire vágyom a jövőben – ezeket az élményeket szeretném megosztani. A színpadi hazaérkezés leginkább a saját érzelmi világomról szól, amikor a valóságban érkezem haza a családomhoz, akkor erősebb a fizikai találkozás és a kötődés ereje.
Kilencévesen kerültél az Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémiára, ahol kollégiumban laktál, messze a családodtól. Hálás vagy ennek a fordulatnak, vagy inkább a hátrányait érezted annak, hogy ilyen fiatalon távol kerültél a családodtól?
Vértes Nátán Gyerekkoromban párhuzamosan több helyre is jártam sportolni: úsztam, szertornáztam és hokiztam. Nem sokkal később már az utcákon is hokiütővel a kezemben közlekedtem, így elég hamar kiderült, hogy ez a sportág lesz a befutó. Anyukámnak azóta is hálás vagyok, hogy 5-6 éves koromban biciklivel elvitt a reggel 6-kor kezdődő edzésekre. A nagypapám pedig, akár Budapesten, akár Fehérváron, akár máshol vidéken játszottam, minden meccsemre eljött – ő volt az első számú rajongóm. Tudtam, hogy ha felnézek a lelátóra, őt biztosan meglátom. Hiába voltam fizikailag távol a családomtól, soha nem éreztem magam igazán távol tőlük. A jégkorong-akadémián én voltam a legfiatalabb, de tudtam, hogy jó helyen vagyok: a csapattársaimmal együtt laktam, az edzőim mintha az apukáim és nagypapáim lettek volna egyszerre, a tudásuk és tanácsaik azóta is bennem élnek. A sportnak pedig rengeteget köszönhetek. Olyan helyekre juthattam el általa, amelyekről gyerekkoromban csak álmodtam – és itt nemcsak az országokra gondolok, hanem a magasságokra és a mélységekre is. A jégkorongozás során tanultam meg, hogyan kell alázattal nyerni és emelt fővel veszíteni. Ha sikereket érek el, akkor is igyekszem magam a földön tartani, ha pedig mélyen vagyok, akkor fel tudom magam emelni.
Szöveg: Pellek-Szakszon Réka
A szereplők további válaszait és a róluk készült fotókat keressétek a Hamu és Gyémánt magazin tavaszi lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.