Az óceán gyöngye: a Bazaruto-szigetcsoport trópusi világa
Százméteres homokdűnék a parthoz közel, kristálytiszta óceán, érintetlennek tűnő környezet: a Mozambik partjainál elterülő Bazaruto-szigetcsoport a trópusi paradicsomok szépségét őrzi. Múltja pedig legalább annyira izgalmas, mint amennyire a látványa lenyűgöző.
„Elképesztő, hogy ez a sziget egy hónapig csak a miénk volt. Ezt soha senki nem fogja nekem újra megadni, hacsak valaki nem dob meg néhány millióval, hogy vegyek magamnak egyet” – lelkendezett Sade Giliberti a Survivor South Africa 2010-es évadának végén. A dél-afrikai származású műsorvezető és celebtársai a Mozambikhoz tartozó Bazaruto-szigetcsoport Santa Carolina nevű zátonyán tépték egymás idegeit: egy lakatlan, de a trópusok minden szépségét magán viselő apró óceáni földdarabon. A versenyzők egy málladozó luxusszálloda és egy valamikori börtön romjai között, az óceánpart vakítóan fehér homokján igyekeztek túlélni egymást a reality keretein belül.
Az öt (egyesek szerint hat) tagot számláló szigetcsoport három-négy szigetén már két-három évezrede is éltek emberek. Hogy mennyire voltak nyugodtak a mindennapok, azt csak az itt letelepedő bantuk istenei tudnák elmesélni, de az biztos, hogy a 8. század környékén érkező arab és perzsa kereskedőkkel minden fenekestől felfordult. A Bazaruto név elterjedése is az arabok behajózásának időszakából származhat. A xitswa eredetű szó azt jelenti: a köd szigete – ami a bantu istenek szerint is a hajós szakzsargon része.
Az arabokkal a szigetcsoport a világkereskedelem apró, de értékes telepe lett, a piaci vérkeringésbe itt becsatlakozó aranynak, az elefántcsontnak, valamint a helyi gyöngyöknek és a dugong-, azaz tengeritehén-exportnak köszönhetően. A szigetek kulturális és természeti vonzerejét részben ma is ezek a szirének rendjébe tartozó tengeri emlősök jelentik. Az Indiai-óceán partvidékein anno szinte mindenhol fellelhető állatok mára a kihalás szélére sodródtak – az utolsó nagy tengeritehén-populáció a Bazaruto-szigetcsoport sekély lagúnáinak környékén él. Kultúrtörténeti kutatások szerint a dugongok állhatnak a sellőkről szóló legendák hátterében is.
Ehhez persze kell némi képzelőerő, de a magyarázat nem teljesen légből kapott: a vízből függőlegesen kiemelkedő, borjaikat szoptató állatok távolról a gyermeküket szoptató anyákra emlékeztethették a tengerészeket, akik olykor hosszú hónapokig nem találkoztak nőkkel.
A helyiek tisztelettel, de jóval racionálisabban viszonyultak ezekhez az állatokhoz. A dugong húsa értékes fehérjeforrás volt, egyetlen kifejlett példány húsa (250–400 kg) egy egész közösséget képes volt eltartani néhány hétig. Az állat vastag zsírrétegéből kinyert olajat főzéshez, világításhoz és tradicionális orvosláshoz használták; bizonyos testrészeiknek, például a csontoknak és az agyarnak, gyógyító erőt tulajdonítottak.
Ami a helyi gyöngyhalászatot illeti, korán a túlélés és a felemelkedés záloga lett: az őslakosok gyöngyökkel, borostyánnal és teknőspáncéllal kereskedtek az arab, a perzsa, a 15. századtól pedig már a portugál hajósokkal is. Egy népszerű helyi legenda szerint az ókori Sába királynőjének is a Bazaruto-szigetek fehér homokos partjain gyűjtötték a legszebb gyöngyöket, amelyek valójában a tenger istennőjének megkövesedett könnycseppjei. A halászok úgy hitték, csak az a gyöngyhalász találhat ilyen különleges darabot, aki tisztelettel és rituális felkészülés után merül le a mélybe.
Szöveg: Lipcsei Árpád
A teljes cikket (benne 15 topélménnyel, amelyek feledhetetlenné tehetik az utazást) keressétek a Hamu és Gyémánt magazin nyári lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.