3 vámpíros film, amit érdemes megnézni – és 3, amit jobb lenne elfelejteni

Ez a svéd alkotás csendesen forradalmasította azt, amit a vámpírfilmekről gondolunk. Nincsenek misztikus szörnyek és véget nem érő szerelmi drámák, mindössze egy iskolai kiközösítés és egy különös barátság története, amin keresztül bemutatásra kerül a sötétség természete.

A rendező, Tomas Alfredson nem a horrorra, hanem a feszültségre és az intimitásra helyezi a hangsúlyt. A főszereplő kislány, aki valójában évszázadok óta élő vámpír, nem rémisztőbb, mint bármelyik magára hagyott gyerek. A film kegyetlen és megrendítő egyszerre, és szinte észrevétlenül kúszik a bőr alá.

Ha van film, ami úgy szól a vérszívókról, hogy közben semmilyen klisére nem támaszkodik, akkor ez az. Jim Jarmusch alkotása inkább egy életérzés, mint történet: két örökkévalóság óta együtt élő vámpír (Tilda Swinton és Tom Hiddleston) melankolikus mindennapjaiba pillanthatunk be.

A film lassú, szinte mozdulatlan, mégis gazdag – zenéről, elmúlásról, kultúráról, és a végtelen idő monotonitásáról szól. Nincsenek benne klasszikus horrorjelenetek, de van benne líra, irónia és szomorúság. Kifejezetten művészi film, de az atmoszférája különleges és maradandó élményt nyújt.

A ’80-as évek egyik legismertebb vámpírfilmje, ami sikeresen ötvözi a tinédzserfilmek laza hangulatát a klasszikus horror elemekkel. Joel Schumacher rendezése nem próbálja meg újrafogalmazni a vámpírmítoszt, hanem beemeli azt egy napfényes, kaliforniai tengerparti város világába és ettől válik különlegessé.

A zenéje, a látványvilága és a karakterei (különösen a vámpírbandát vezető Kiefer Sutherland) mára kultikussá tették. Az elveszett fiúk úgy tud szórakoztató lenni, hogy közben nem veszíti el a horror hangulatát – igazi vámpíros klasszikus, amit a műfaj iránt érdeklődőknek látni kell.

John Carpenter filmje egyfajta western-horror akart lenni, de nem igazán találja a saját hangját. A vámpírvadász főhős (James Woods) túlságosan egydimenziós, a narratíva pedig elnagyolt és következetlen. Hiába érződik Carpenter semmivel sem összehasonlítható stílusa, a film inkább tűnik karikatúrának, mint működő vámpírfilmes koncepciónak.

Hiába vált globális popkulturális jelenséggé, az Alkonyat-filmeket nehéz komolyan venni. A történet középpontjában álló szerelmi háromszög mesterkélt, a dialógusok súlytalanok, és a vámpírok minden misztikumát elvesztik, amikor csillogni kezdenek a napon. Kristen Stewart és Robert Pattinson karakterei minimalista játékot nyújtanak, de nem szándékosan, hanem mert a megírt karakterekben pontosan ennyi izgalom van.

Ez a film próbálja modernizálni a klasszikus történetet, de pont azt veszíti el, ami az 1992-ben bemutatott Drakulát működőképessé tette: a feszültséget, a rejtélyt és az elegáns kép világot. A sztori gyenge lábakon áll, a karakterek semmilyenek és a vizuális megvalósítás inkább emlékeztet egy közepesen sikerült videóklipre, mint egy horrorfilmre.