Az 5 legjobb áldokumentumfilm-sorozat, ami biztosan könnyeket csal a szemünkbe – a nevetéstől

A mockumentary-rajongók örök vitája, hogy A hivatal vagy ez a sorozat a formátum csúcsa. A Városfejlesztési osztály az évtized egyik legerősebb szereplőgárdájával (Amy Poehler, Nick Offerman, Aziz Ansari, Rashida Jones, Chris Pratt, Adam Scott) dolgozik, és a kitalált indianai Pawnee önkormányzatának kalandjain keresztül mutatja be a helyi bürokráciát. A készítők alaposan tanulmányozták a helyi politikát, interjúztak politikusokkal és hivatalnokokkal is, hogy hiteles legyen a közeg – a jó poénok mellett ez a folyamatos valóságérzet a Városfejlesztési osztály legnagyobb erénye.

Az FX modern klasszikusa Staten Islandre helyezi a vámpírmítoszt. Nandor, Laszlo, Nadja, Colin Robinson és Guillermo együttélése egyszerre parodizálja a természetfeletti toposzt és a hétköznapi nyűgöket – ezek közé tartoznak a vérfarkasokkal, boszorkányokkal, szellemekkel vívott pitiáner háborúk. A sorozat nagyon okosan épít a 2014-es új-zélandi filmre, de a főszereplők közti dinamika teszi igazán kiemelkedővé, keserédes fináléja pedig egészen lenyűgöző.

A kanadai kultsorozat dokumentarista játékossággal követi egy lakókocsipark életét. Alacsony költségvetése miatt a nagyrészt rögtönzött dialógusok adják a báját: a 2000-es évek televíziós termésének legemlékezetesebb, legszabadabb poénjait köszönhetjük neki. Visszatérő gegek, meglepően mély történetszálak és stabil minőség – a Trailer Park Boys bizonyítja, hogy pénz hiányában a kreatív szabadság és a karakterek szerethetősége is igazán naggyá tehet egy mockumentary-t.

A kultikus amerikai sorozat forradalmasította és újradefiniálta a műfajt. Annak ellenére, hogy a színészek (Steve Carelltől Rainn Wilsonig) óriási szabadságot kaptak, a sorozat végig következetesen magas színvonalat hozott, kiemelkedő forgatókönyvekkel és a szereplők közötti páratlan kémiával. A humor mögött minden figurának saját, valódi karakteríve van, ezért nem csupán nevetünk rajtuk, hanem érzelmileg is kötődünk hozzájuk.

Larry David főműve az improvizatív mockumentary egyik csúcspontja. Jeleneteit többnyire csak vázlatban rögzítették, a színészek szabadon bontották ki őket – David pedig a végletekig kihasználta ezt a szabadságot. Az eredmény: kínosan ismerős helyzetek és folyamatos szekunder szégyenérzet, miközben a szereplők újra és újra az abszurdig fokozzák a legegyszerűbb hétköznapi konfliktusokat. A Félig üres bizonyítja, hogy a legjobb vígjátékok gyakran akkor születnek, amikor az alkotók kiengedik az irányítást a kezükből.