Rujder Vivien arca

Úgy tűnhet, Rujder Viviennek egyenes út vezetett a szakmai sikereihez, ez mégsem teljesen igaz. Rajka, majd Mosonmagyaróvár után belecsöppent az ismeretlenbe, ahol számos kihívással kellett szembenéznie – elsősorban saját magával. A Katona József Színház színésznőjének több akadályt is le kellett küzdenie ahhoz, hogy ma már saját magával is elégedett legyen. Interjú.


Sokat beszélsz a vidéki életedről, de Rajkáról csak elvétve. Milyen volt ott?

Nem sok emlékem van arról az időszakról. Rajkáról mindig a tavasz jut eszembe. Állandóan azt az illatot keresem, amit ott éreztem, amikor kitavaszodott. Azt ahogyan mindig beleszaladtam az ökörnyálba – akkor idegesített, ma már vágyom rá. Ezek olyan apró dolgok, amelyek hiányoznak és most is feltöltenének.

Itt már volt bármilyen kapcsolatod a művészettel?

Szinte semmi. Mivel németből jó voltam, általános iskolában német szavalóversenyekre járattak, de összefolynak már az emlékeim.

Rajka után Mosonmagyaróvárra költöztetek, ahol egy alapfokú művészeti iskolába kerültél. A szüleid döntöttek erről vagy neked is volt beleszólásod?

Látod, erre sem emlékszem pontosan. Szerintem csak beírattak engem, én meg odakerültem. Nem kerestük konkrétan az iskolákat, ez volt hozzánk a legközelebb. De szerettem odajárni.

Milyen a kapcsolatod a szüleiddel?

Nagyon szerencsés vagyok velük. Mindig kiegészítették egymást: ha éppen apa volt a szigorúbb, akkor anya a megengedőbb, és fordítva. Csupa jót adtak nekünk a nővéremmel. Az életrevaló habitusunk mellett jó nagy puttony szeretetet is ajándékoztak. Anyukám szókimondó és ölelgetős, apukám viszont ritkán szólal meg, de ha megteszi, annak nevetés a vége.

Az, hogy ekkora szeretetben és odafigyelésben nőttem fel, az én életemre is befolyással volt: igyekszem én is mindenkinek hasonlót adni.

Ki támogatta inkább a művészeti pályádat?

Kezdetben egyikük sem.

Nagyon féltettek az ismeretlentől. Főleg egy olyan szakmától, amihez nem értenek és nem hallanak róla semmilyen konkrétumot. Nyilván pletykák minden szakmáról vannak, így a színészetről is – még szakmán belül is –, de hozzájuk nem a legjobbak jutottak el. Anya annak sem igazán örült, hogy messzire kerülök.

Fotó: Hamu és Gyémánt / Galgóczi Németh Kristóf

Felnőttként is ennyire ragaszkodott hozzád anyukád?

Ehhez azért két ember kellett, én sem igazán ellenkeztem: vágytam rá, hogy idegen, új környezetbe kerüljek, de azért minden hétvégén elindultam haza a bőröndömmel. Nem fogtam fel, hogy itt kellene maradnom.

Mentem haza: szombaton pihenés, vasárnap húsleves, aztán jövök vissza. Én sem akartam leszakadni, azt hittem ez így működik.

A munka mellett maradt időd az otthoni barátaidra?

A járványt megelőzően félévente, ha hazajártam. Hálás vagyok, hogy tavaly vissza tudtam pofozni az emberi kapcsolataimat. Sokat voltunk otthon, és azt hittem, hogy az ottani barátaimmal már nem lesz olyan a kapcsolatunk, mint régen. A járvány előtt annyira el voltam havazva, hogy nem volt időm találkozni velük – egy idő után pedig nem hívják az embert, ha úgysem ér rá. Tavaly pedig azt éreztem, hogy még mindig számíthatunk egymásra, és visszakaptam azokat a barátságokat, amelyeket ápolni kell.

Kicsit ugorjunk vissza az időben: kezdetben táncos szerettél volna lenni, ezért jelentkeztél a Győri Tánc- és Képzőművészeti Szakközépiskolába. Hogy jött a tánc?

Az iskola órarendjébe be volt építve a tánc. Viszont három évvel le voltam maradva, mivel ott már 6-7 éves kortól tanulnak a gyerekek klasszikus balettet. Nem állt hozzám olyan közel a balett, ezért szerettem volna kortárstáncra szakosodni, de végül nem vettek fel.

Mélyen érintett?

Nagyon. Eléggé depressziós korszakom volt akkor. Nem tudtam, hogyan tovább az életemmel – nem így terveztem.

Anya utólag mondta, hogy annyira kétségbeejtő és ijesztő volt, amilyen állapotban voltam, hogy tanácstalanságában elgondolkozott, hogy felhívja az igazgatót, hogy vegyenek már fel, mert a gyereke tönkremegy.

Szerencsére nem tette meg.

A táncot azért nem hagytad abba.

A mai napig szenvedéllyel csinálom. Én vagyok az, aki egy buliban elsőként van a táncparketten és könyörög másoknak, hogy táncoljanak vele. A latin táncokért különösen megőrülök. Olyan stresszt, energiát lehet kiadni magadból – és fel is tölt egyszerre –, amit máshol nem kapok meg.

A színészethez mikor jött meg ez a szenvedély?

Az első nyilvános előadásunk alatt. A Brémai muzsikusokat mutattuk be, ahol először láttak minket nézők; nem a mesterségtanárok, nem a többi hallgató, hanem hús-vér nézők. Rettegtem, hogyan fogadnak. Végül itt éreztem meg először, hogy milyen az, amikor kölcsönösen pozitív impulzus jön létre színész és közönség között – eddig ezt nem éltem meg. Ez adott egy jókora önbizalmat és löketet.

Előtte szorongtál?

Nem szorongtam, csak nem tudtam, hogy mi az isten vár rám. Nagyon sokáig nem tudtam, hol vagyok. Ciki, nem ciki, de egy ideig nem tudtam, hogy ki az a Máté Gábor vagy Hegedűs D. Géza. Fel kellett vennem a fonalat, hogy mégis hova kerültem. Rengeteg mindent kellett behoznom.

Ha a szakmát nem nézzük, miben változtál, amikor felkerültél Budapestre?

Egyrészt még most sem vagyok kibékülve a nagyvárosokkal. Szeretem Budapestet, de azt, hogy itt lakjak, valószínűleg soha nem fogom megszokni. Nyugodtabb életre vágyom majd egyszer, nem szeretnék ennyi impulzust – éppen eleget kapok a szakmámban.

És mi volt a másik változás?

Azt éreztem, hogy fogynom kell.

Ezt magadtól érezted vagy sugallták?

Mindkettő. Azt mondták, hogy jó vagyok így, ha jól érzem magam, de sokkal több lehetőségem lesz, ha fogyok egy kicsit. Nem volt parancsba adva, hogy fogyjak le, csak elmondták, hogy szakmailag sokkal több szereplehetőségem lehet utána. Amikor feljöttem Budapestre, 74 kiló voltam, most 64 vagyok. Ettől is kaptam egy jókora magabiztosságot:

máshogy használtam a testem, a gesztusaim, jobban éreztem magam a bőrömben.

Mennyire látod ebben a közösségi média szerepét?

Én is belekerültem abba a valóságtorzító gondolkodásba, amit az Instagram világa ad. Amikor 16-17 évesen elkezdtem használni, még csak egy egyszerű képszerkesztő volt. Aztán hirtelen megjelentek a tökéletes alakok, tökéletes helyszíneken, és olyan szép volt minden és mindenki, hogy én is hasonló akartam hozzájuk lenni. Persze ma már tudom, hogy ez hiba volt:

ahol tudok, azért kardoskodok, hogy senki ne utánozzon mást, mert abban megy majd tönkre.

Elsősorban önmagunkkal kell jóban lenni. Ez nagyon nehéz, én is folyamatosan dolgozom ezen. De hiszem, hogy ha belül érezzük a harmóniát, akkor kívül is elégedettebbek leszünk.

Az online tér a járvány miatt gyakorlatilag az életterünkké vált. Milyen változásokat hozhat mindez?

A fiatal generációt féltem a legjobban. A járvány miatt rengeteg dolgot nem élhetnek meg, amit ilyen idősen át kellene élniük. A járványügyi intézkedések enyhítéséig nem ballaghattak, nem volt iskolabál, nyári táborok. Még jobban bekerültek az online térbe, ott kommunikálnak, a tökéletességet kergetik, filtereket tesznek az arcukra. Rengeteg másolatot látok. Ijesztő, hogy azt hiszik ennek van bármi értéke. Otthonról is vannak fiatal ismerőseim, akiknek nem győzöm szajkózni, hogy nem az a lényeg, hogy lapos legyen a hasad.

Inkább mosolyogj!

Van szépségideálod?

Meryl Streep. Nem a klasszikus szépségideál, de nekem annyira úgy tűnik, hogy rendben van belülről, hogy szinte ragyog. Minden álmom lenne eltölteni vele úgy egy órát, hogy nincs senki körülötte. Kíváncsi vagyok tényleg olyan-e, mint ahogy elképzelem.

Említetted már, hogy sokáig csak „tetszelegtél" a színpadon. Ez mit jelent pontosan?

Egy idő után azt vettem észre, hogy olyan szerepeket osztanak rám, ami egy és ugyanaz: ártatlan, naiv, kicsit butácska. Sokáig azt hittem, hogy nekem a naiva szerepkör passzol és ezzel kell próbálkoznom – de mindez csak egy külső behatás volt. Később, amikor bátrabb lettem és kísérletezni kezdtem, akkor jöttem rá, hogy tudok én máshogy is játszani és meg tudok máshogy is szólalni. Sőt:

keményen oda is tudok szólni, ha kell.

Fotó: Hamu és Gyémánt/Galgóczi Németh Kristóf

A Katonában már más volt a helyzet?

Amikor szakmai gyakorlatra kerültem, kicsit elölről kezdtem. Újra olyan szerepek találtak meg, amelyeket egy évvel azelőtt kaptam az egyetemen – ismét visszakerültem a vonatsín elejére, és újra pöfögnöm kellett rajta.

Voltak belőle vitáid?

Például a Részegek szövegkönyvében is teljesen mást olvastam, mint amit Gothár Péter kért tőlem a próbán. Örültem, hogy végre egy karakán nő vagyok, aki odaszól, hogy „kussolj", de végül minden ilyen mondatomat kihúzta, mert nem ezt akarta látni – de itt még nem mertem szólni. Szócsatáztam már Ascher Tamással is, amikor az egyik karakteremet egy szobanövény szintjéhez hasonlította, amivel én finoman szólva sem értettem egyet.

Milyen egy ideális rendező-színész viszony?

Azt tartom hatásos munkafolyamatnak, ha a rendező adja az irányvonalat, ő vezet a főúton, de ha kimegyek egy zsákutcába, akkor nem megbüntet, hanem kihoz belőle, és visz tovább. Ez a kulcsa mindennek: olyan előadást játszani, mint amilyen a próbafolyamat volt. Az előadásban rajtad fog maradni az az állapotod, amilyen a próbákon volt. Kisebb konfliktusoktól eltekintve nekem szerencsére eddig nem igazán volt rossz élményem.

Ki határozta meg leginkább a színészi pályád alakulását?

Saját magam és Máté Gábor. Amit a színészmesterségről tudok, azt tőle tudom, ő nevelt engem erre a pályára.

Most már magabiztosabb vagy?

Igen.

Régen volt olyan, hogy lement úgy egy sorozat, hogy később nem bírtam visszanézni sem, annyira rossz volt látni magamat – ez a fejlődésem szempontjából sem volt a legjobb.

Ma már bátrabb vagyok: egy jól sikerült szerep, vagy ha egy olyan ember dicsér meg és ad szakmai tanácsokat, akit nagyra tartok, az mindig ad egy hatalmas löketet.

A szépséges lány, a gondoskodó anya, a bölcs nő, a harcos amazon, a tekintélyes matriarcha, a szenvedélyes szerető – egymástól eltérő archetípusok, amelyek több különböző vagy akár egyetlen nőt is jellemezhetnek különböző élethelyzetekben, szerepekben. A fotósorozat további képei a Hamu és Gyémánt magazin legújabb számában találhatóak: a karakterek Rujder Vivien segítségével elevenednek meg a magazin lapjain.

A Hamu és Gyémánt magazin nyári lapszáma július 8-tól elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető és előfizethető közvetlenül a kiadótól és digitális változatban is beszerezhető.

A figyelmetekbe ajánljuk