A viktoriánus korban biztosak voltak benne, hogy a vonatozás őrületet okoz

A vasút térhódítása előtt a szárazföldi távolsági utazás egyik legfontosabb eszköze a postakocsi volt, amely átlagosan körülbelül 8 kilométert tett meg óránként. Az első személyvonatok ennek akár a háromszorosával is haladhattak. A 19. század embere számára ez egészen új élményt jelentett: aki addig gyalog, lóháton vagy lovas kocsin közlekedett, hirtelen egy zajos fémszerkezetben találta magát, amely addig szokatlan sebességgel száguldott. Egyes korai utasok egy kilőtt golyóhoz hasonlították a vonatot, mások attól tartottak, hogy a nagy sebességnél nehézzé válhat a légzés, vagy akár az agy is károsodhat. Sokan nem tudják, de a vonatok kezdetben nem voltak túl kényelmesek.

Az első- és másodosztályú kocsikat a postakocsik mintájára alakították ki, a harmadosztály utasai viszont sokkal rosszabb körülmények között utaztak. A korai vagonok egy része nyitott volt, így az utasokat eső, szél, hideg, valamint a mozdony füstje és hamuja érte. Megfelelő rugózás sem volt, ezért az utazás folyamatos rázkódással járt. Nagy-Britanniában az 1844-ben elfogadott vasútszabályozási törvény már előírta, hogy naponta legalább egy járaton fedett, ülőhelyes kocsikat biztosítsanak a harmadosztályú utasoknak, ám ezek továbbra is zsúfoltak és kényelmetlenek maradtak. A tehetősebbek párnázott ülésekkel berendezett, külön fülkékben utazhattak. Ezeket azonban kívülről zárták, így két állomás között az utas nem tudta elhagyni a kocsit. Mosdó sem állt rendelkezésre, a megfelelő világítás és fűtés pedig sokáig hiányzott.

A vasút első évtizedeiben az embereknek azt is meg kellett tanulniuk, hogyan viselkedjenek az új közlekedési eszköz közelében. Egyes utasok menet közben kihajoltak a nyitott vagonokból, felmásztak a tetőre, vagy mozgás közben próbáltak leugrani. A vonatozás veszélyeit eleinte sokan rosszul mérték fel. A lovaskocsikhoz szokott emberek nem számoltak azzal, hogy egy gyorsan haladó járműnek jóval több időre és nagyobb távolságra van szüksége a megálláshoz, ezért a síneken könnyen veszélyes helyzetbe kerülhettek. A kisiklások, ütközések és kazánrobbanások hírei hamar bekerültek az újságokba, amelyek gyakran részletesen és szenzációhajhász módon számoltak be a tragédiákról. Emiatt könnyen kialakulhatott az a benyomás, hogy a vasút különösen veszélyes.

A 19. század közepén egy új félelem is megjelent. A korabeli sajtó és egyes orvosok „railway madness”, vagyis „vasúti őrület” néven kezdtek beszélni egy állítólagos jelenségről. Az elképzelés szerint egy teljesen egészséges ember felszállhatott a vonatra, majd utazás közben hirtelen zavarttá, kiszámíthatatlanná vagy erőszakossá válhatott. Amikor a szerelvény megállt, állapota akár rendeződhetett is, induláskor pedig ismét jelentkezhettek a tünetek.

A sajtó több ilyen esetről is beszámolt. Az egyik történetben egy férfi lopással vádolta meg utastársát, majd megpróbálta kivetni magát az ablakon. Miután a többiek visszahúzták, rájuk támadt, ezért végül lefogták és az üléséhez kötözték. Egy másik beszámoló szerint egy utas fékezhetetlen nevetésben tört ki, később pedig állítólag fegyverrel fenyegette a szomszédos kocsiban ülőket.

Egyes viktoriánus orvosok valódi egészségügyi problémának tartották a „vasúti őrületet”, és megpróbálták megmagyarázni, mi válthatja ki. A gyors iparosodással járó városi életet eleve megterhelőnek tartották, ehhez pedig a vasúton további szokatlan ingerek társultak. A rázkódás, a nagy sebesség, a zaj és a bezártság szerintük együtt átmeneti mentális zavart is előidézhetett. A mai történeti értelmezések sokkal óvatosabban közelítenek a témához.

A „vasúti őrület” körüli félelem inkább a korszak társadalmi szorongásaihoz és a sajtó által felerősített morális pánikhoz köthető. A korabeli vasúti kocsik kialakítása ugyanakkor valóban fokozhatta a bizonytalanságot. A kívülről bezárt fülkéből nem lehetett elmenekülni, és az utasok menet közben segítséget sem tudtak kérni a személyzettől. Ahogy a vonat a hétköznapi élet megszokott részévé vált, ezek a félelmek fokozatosan csillapodtak. A „vasúti őrület” pedig megmaradt annak az időszaknak az érdekes lenyomataként, amikor az embereknek még azt is meg kellett tanulniuk, milyen érzés addig elképzelhetetlen sebességgel utazni.