Egy hónapig csak mézet evett, majd halála után száz évre mézbe zárták

A 16. századi kínai gyógyszerészeti enciklopédia, a Pen-cao kang-mu (magyarul: Alapvető tudnivalók a gyógyszertanról) közel 1900 gyógyhatásúnak tartott anyagot ismertetett a növényektől és ásványoktól az állati és emberi eredetű készítményekig. Szerzője, Li Si-csen több évtizeden át gyűjtötte és rendszerezte a korabeli orvoslás ismereteit. Ebben a munkában jegyezte le azt az arab eredetűnek tartott gyakorlatot is, amely során állítólag mézzel próbálták tartósítani az emberi testet.

A leírás szerint az eljárás egy önként jelentkező idős emberrel kezdődött, aki élete vége felé vállalta, hogy testét később gyógyászati célokra használják fel. A felkészülés ideje alatt állítólag felhagyott a hagyományos ételek fogyasztásával, és kizárólag mézet evett. A beszámoló még azt is állítja, hogy mézben fürdött, így kívülről és belülről egyaránt csak ezzel az anyaggal érintkezett.

Egy ilyen típusú étrend természetesen hosszabb távon nem tartható fenn. A méz főként egyszerű cukrokból és vízből áll, miközben nem biztosít elegendő fehérjét, zsírt, sem pedig a szervezet számára nélkülözhetetlen tápanyagokat. A mai orvosi ismeretek alapján egy ilyen drasztikus étrend súlyos tápanyaghiányhoz és fokozatos legyengüléshez vezetne. A korabeli beszámoló szerint végül ez okozta az önkéntes halálát is. Ezután pedig elkezdődött az eljárás második, még bizarrabb szakasza.

Az önkéntes holttestét állítólag egy kőből készült koporsóba helyezték, majd teljesen beborították mézzel. Ezt követően feljegyezték rajta a dátumot, majd a koporsót egy évszázadra lezárták. A beszámoló szerint ezután felnyitották, a mézben tartósított testből készült anyagból kis mennyiséget fogyasztottak, elsősorban csonttörések és sérülések kezelésére.

A korabeli elképzelés szerint a méz jótékony tulajdonságai a hosszú tartósítás során átjárták a testet, ezért a belőle készült szernek is gyógyhatást tulajdonítottak. A tartósító hatása önmagában nem légből kapott elképzelés. Alacsony víztartalma és savas kémhatása miatt olyan környezetet teremt, amely gátolja számos mikroorganizmus szaporodását. Antibakteriális tulajdonságait régóta ismerik, ezért sebek kezelésére is használták.

Ez a történet legfontosabb kérdése, hiszen egyetlen hitelesen azonosított, mézben tartósított emberi maradványt sem találtak, így jelenleg csak Li Si-csen több közvetítőn keresztül fennmaradt beszámolójára támaszkodhatunk. A történet egyes elemei önmagukban hihetőek, mivel a méz tartósító tulajdonságait régóta ismerték, és az emberi eredetű anyagok gyógyszerként való használata sem volt ismeretlen a régi korokban. Azt viszont nem tudjuk bizonyítani, hogy ezeket valóban összekapcsolták-e ezzel az eljárással. A „mézember” története éppen ezért nem tekinthető bizonyított történelmi gyakorlatnak.