Kiegyenesíthették volna, direkt maradt ferde a pisai torony

A pisai ferde torony különleges megjelenése egy több millió évvel korábban kezdődő földtani folyamat következménye. A mai Pisa környékén egy folyó hordaléka, valamint a tenger változásai különböző összetételű üledékrétegeket hoztak létre. Amikor 1173-ban elkezdték építeni a város székesegyházának harangtornyát, az építők még nem sejthették, hogy az alattuk fekvő puha talaj később világhírűvé teszi az épületet.

A munkálatok 1178-ra nagyjából a torony harmadáig jutottak, majd a környéken zajló háborúk miatt hosszú időre leálltak. Mire közel egy évszázaddal később folytatták az építkezést, a torony már láthatóan megdőlt.

Az építők ekkor különös megoldáshoz folyamodtak: ahelyett, hogy lebontották volna az addigi szerkezetet, az egyik oldalon magasabbra építették az újabb szinteket, hogy ellensúlyozzák a dőlést. Amikor később a harangszint is elkészült, azon ismét korrigáltak. Ennek köszönhető, hogy a pisai torony valójában enyhén ívelt is.

Az évszázadok során azonban a talaj tovább süllyedt, a dőlés pedig tovább folytatódott. Az első dokumentált méréskor, 1817-ben körülbelül 4,9 fokos szöget állapítottak meg. 1990-re ez már átlagosan 5,5 fok körül járt, és a helyzet annyira veszélyessé vált, hogy a tornyot bezárták a látogatók előtt.

Az olasz kormány mérnökökből, építészekből és műemlékvédelmi szakemberekből álló bizottságot állított fel. Talajmintákat vettek, számítógépes modelleket készítettek, sőt egy kicsinyített modellen azt is vizsgálták, mekkora dőlést képes még elviselni a szerkezet.

Az eredmények aggasztóak voltak. Egy 1993-as becslés szerint az épület biztonsági tényezője mindössze 1,07 volt, vagyis veszélyesen közel került ahhoz az állapothoz, amelyben a talaj már nem tudta volna biztonságosan megtartani.

Első lépésként hatalmas ellensúlyokat helyeztek el a torony északi oldalán. Mintegy 600 tonnányi ólom segítségével sikerült először elérni, hogy az épület az ellenkező irányba, vagyis a függőleges felé mozduljon. Egy későbbi kísérlet azonban majdnem katasztrófába torkollott: amikor mélyre nyúló horgonyokkal próbálták kiváltani az ólomtömböket, a torony ismét gyorsuló ütemben kezdett rossz irányba dőlni. A tervet leállították, és további 300 tonna ólommal stabilizálták az épületet.

Több lehetséges módszer vizsgálata után a szakemberek egy első hallásra kockázatosnak tűnő eljárás mellett döntöttek: kis mennyiségben talajt távolítottak el a torony kevésbé megsüllyedt, északi oldala alól.

Az eljárást előbb külön erre a célra épített betonalapon tesztelték. Miután sikerült megfelelően szabályozni a mozgást, 1999-ben magán a tornyon is megkezdődtek a próbák. Biztonsági kábeleket rögzítettek az épülethez, amelyekkel szükség esetén megállíthatták volna a nem kívánt elmozdulást.

A sikeres teszt után 2000-ben kezdődött az utolsó beavatkozás. Összesen 41 furaton keresztül körülbelül 38 köbméter, nagyjából 70 tonna talajt távolítottak el. Emellett vízelvezető rendszert építettek ki, hogy a talajvíz ingadozása kevésbé befolyásolja az épületet.

A munkálatok végére nagyjából fél fokkal sikerült csökkenteni a torony dőlését, amivel lényegében a 19. század eleji, jóval biztonságosabb állapotot állították vissza. A szakemberek azonban szándékosan nem törekedtek arra, hogy teljesen függőleges legyen.

Ennek egyszerű oka volt: a ferdeség addigra az épület történelmi karakterének és világhírének elválaszthatatlan részévé vált. A mérnöki feladat ezért különösen szokatlan volt. Úgy kellett megakadályozniuk az összeomlást, hogy közben éppen azt a tulajdonságát őrizzék meg, amelyet egy hagyományos épületnél hibának tekintenének.