Végtelenen innen és túl – Beszélgetés Kapu Tiborral

Több mint 600 űrhajós járt valaha az űrben. Statisztikát nem találtam, de úgy saccolom, hogy ebből nagyjából 400 lehet életben. Inkább dicsőség, vagy inkább felelősség egy ilyen globális elitklubhoz tartozni?

Kapu Tibor Egészen pontosan én vagyok a 636. ember, aki az űrben járt. Az elsők közül sokan meghaltak már, de közben minden évtizedben egyre többen jutottak fel. Szóval inkább olyan 450-en lehetünk élő űrhajósok. De a kérdésedre válaszolva, elsősorban felelősség egy ilyen csapatba bekerülni. A dicsőség addig tart, ameddig fölmegy az ember. Minden egyes kiválasztási lépésnél, szűrőnél meg tudtam élni ennek az örömét. Érdekes, hogy akkor örültem a legjobban, amikor a nyolc kiválasztott közé kerültem, nem pedig akkor, amikor a négybe. De az is dicsőség, amikor az ember fölveszi a szkafandert vagy a kezeslábast a magyar zászlóval, ahogy az is, amikor odafentről ad interjúkat. Ám ezek mulandó pillanatok, a felelősség viszont ott marad egész életre.

Évekbe telt, mire a jelentkezésedtől eljutottál a kilövés pillanatáig. Fel tudod idézni, hogy mikor jött el az a pillanat ebben az egész folyamatban, amikor először azt mondtad: ez nem álom, hanem tényleg a valóság?

KT Amikor már csak négyen voltunk, tehát két évvel ezelőtt. 2022. január végén jelentkeztem, és ezzel elindult egy 14 hónapos kiválasztási eljárás, aminek a végére 247-ből négyen maradtunk. Ezt sajtótájékoztatón jelentették be: közvetlenül az előtt kezdtem elhinni, hogy akár én is lehetek a kiválasztott. Nagyon komoly versenyzők estek ki addigra.

Ez lelkileg olyan, mintha valamilyen sportversenyen indulnál?

KT Nagyon-nagyon hasonló – csak egy sportverseny nem tart 14 hónapig. Ahhoz is hasonlítható, mintha egy állásra jelentkeznél: többkörös az interjú, és közben látod a többi jelöltet is. Elég nagy mentális teher, hogy látod, ők mennyire jók. Előbb százan maradtunk, aztán megint kiesett több mint a fele. Az a 44 ember, aki bent maradt, Hamburgban találkozott először. Én ekkor döbbentem rá, hogy ezek az emberek egytől egyig zseniálisak a maguk területén. Egy olyan személyiség, mint én, ilyenkor azt érzi, hogy „jó, akkor nekem itt semmi esélyem”. De valójában egyikünk sem tudta, miről szól pontosan az űrhajós kiválasztás, hogy jóval komplexebb folyamat, mint gondoltuk. Hiszen például attól függetlenül, hogy valaki mennyire okos és mennyire erős, lehet, hogy van egy olyan egészségügyi tulajdonsága, amiről egyáltalán nem tehet, viszont alkalmatlanná teszi. Szóval rengeteg szerencse is kell hozzá.

Láttál olyan helyzeteket, amikor valaki kiesett egy olyan egészségügyi tényező miatt, amiről nem is tudott?

KT Persze, többet is. Ezek nagyon nagy emberi drámák. Az űrhajós alkalmassági vizsgálatok legalább 50 százalékban az egészségügyi állapotot mérik. Ha a mentális egészséget is ide veszem, akkor 80 százalékban. Ezek a mentális vizsgálatok kitérnek a kognitív vagy a tájékozódási képességekre, de legalább annyira az együttműködési készségre is. Ma egy űrhajós fél évet is eltölt az űrállomás fedezetén, és alapvetően fontos, hogy jól tudjon együttműködni teljesen más személyiségű vagy kultúrájú emberekkel. Farkas Berci idejében az űrhajósok rövid ideig voltak fent, de közben gyakorlatilag manuálisan irányították az űrhajót, tehát sokkal inkább szükség volt a vadászpilóta képességekre, mint manapság. Ma ezzel szemben jóval fontosabb, hogy a kiválasztott hosszú ideig tudjon jó egészségügyi és mentális állapotban csapatban dolgozni. Ez az egyik legkomolyabb szűrő, amelynek a végén a NASA ráteszi a pecsétet a homlokodra: „Jól van, te bemehetsz az űrállomásra.” 2023 nyarán már csak 25-en voltunk, és biztos vagyok benne, hogy mi voltunk a legjobban kivizsgált 25 ember Magyarországon. A vizsgálatokat a SOTE felügyelte, és tényleg mindent megnéztek, minden adatot rögzítettek. Hivatalosan természetesen nem mondhatták meg nekünk, hogy ki miért esett ki, de a csapat tagjai addigra elég szoros közösséget alkottak, úgyhogy sokan megosztották a többiekkel, mi történt. Bőven volt olyan, hogy az illető korábban nem is tudott egy kondíciójáról, ami miatt kiesett.

Arról beszélsz, hogy hittél valamiben, amit el is értél, de közben elmondod, hogy ennek nagyon pici esélye volt, és részben a szerencsén múlt. Egy szülőnek vagy tanárnak komoly dilemma, mit közvetítsen egy gyereknek: higgyen valami nagyon valószínűtlenben, álmodozzon űrhajósságról, vagy inkább valamilyen reálisabb célt tűzzön ki maga elé. Te mit tanácsolsz?

KT Ez valóban nehéz kérdés. Valójában az a tét, hogy miként viszonyuljunk a realitáshoz. És a realitás itt az volt, hogy szinte esélytelen vagyok. Édesanyámnak például csak akkor mertem elmondani, hogy jelentkeztem, amikor már csak 44-en voltunk. Akkor is azért, mert ki kellett utaznom Hamburgba...

Bocsánat, hogy közbevágok, de ezt hogyan mondja meg az ember? Az, hogy „megyek űrhajós-kiválasztásra” azért nem olyan, mint hogy „elmegyek bulizni”...

KT Hát, igen, fontos az időzítés. Mi családilag elmentünk Hadházi Laci estjére a Dumaszínházba, karácsonyra kapta apa a jegyeket. Utána ott is vacsoráztunk, és a vacsoraasztal mellett alkalmasnak találtam a pillanatot, hogy előálljak vele: „Figyeljetek, lehet, hogy űrhajós leszek!” Apám tudta, hogy pályáztam, mert ő segített a legelső fordulóknál, de a húgom és anya nem sejtett semmit. A húgom nevetett, mert annyira abszurdnak tűnt a helyzet. Anyán viszont láttam, hogy kicsit hitetlenkedik. És itt jön az a dilemma, amit említettél: én úgy nőttem fel, hogy a szüleim mindig bátorítottak, én pedig mindig tudtam, hogy mögöttem állnak, bármibe fogok is. Anya fejében talán az pergett le, talán túlzás volt hagyni, hogy mindig egyre magasabbra tettem a lécet, amikor a terveimről ábrándoztam. Aztán persze velem együtt lelkesedett. És ez a válasz a kérdésedre: szerintem inkább kell hagyni, hogy a gyerek álmodozzon, mint letörni a lelkesedését statisztikai esélyekre hivatkozva.

Szöveg: Nyáry Krisztián

A teljes interjút és a továbbbi fotókat keressétek a Hamu és Gyémánt magazin őszi lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.